Autóval
megyünk a szigetország egyik legészakibb pontján, a szűk, kanyargós 8662-es
úton. Nyári vasárnap, hűvös szél fúj, szemerkél az eső. Lépten-nyomon
lassítunk, Nagy-Britanniában negyven millió juh tenyészik, de nekem az az
érzésem, mintha húsz millió éppen arrafelé legelne, amerre mi megyünk. Már
megnéztük a mesebeli Loch Watten tavacskát. Kékeszöld, Skóciára jellemző lapos
dombok között fekszik ez a kis tó, turisták már nemigen jutnak el errefelé. Félúton
lehettünk Gillock és Winless között,
amikor elszakadt az ékszíjunk. A legközelebbi lakott település húsz
mérföld, autóval az elmúlt egy órában nem találkozunk, a helyzetünk
reménytelennek látszott. 194-ben mobiltelefonunk még nem volt, ilyen mellékúton
segélykérő készülékek sem voltak. Mi lesz most? Mari és a lányok rám néznek,
elvégre én vagyok a család Nagy Problémamegoldója. De most mi lesz? Sötétedik,
a szél erősödik, a Nagy Problémamegoldó tanácstalan.
Aztán egyszercsak felbukkan egy
teherautó. Sofőrje torzonborz, vörös fiatalember, leszáll a fülkéből,
belekukkant a motorházba.
-Elszakadt – jegyzi meg.
-El- hagyom helyben.
-Van tartalék ékszíja? – de aztán
legyint. Ki tart manapság tartalék ékszíjat a csomagtartóban? Persze, a régi
szép időkben, amikor még Dáciám volt, ami másnaponta falta az ékszíjakat,
mindig gondoskodtunk tartalékról.
-Akkor elvinném az asszony és a
lányokat Killimsterbe - mondja a skót. – Ott lakom. Megteáznak nálunk. Minek
fázzanak? Aztán visszajövök egy szerelővel és megoldjuk.
Csakugyan, mit tegyünk? Mari és a
lányok felkászálódnak a vezetőfülkébe és eltűnnek a 8662-es út egyik bukkanója
mögött. Ki volt ez az ismeretlen? Nem tudom sem a nevét, sem a rendszámát, csak
azt tudom, hogy elvitte a feleségemet és a lányaimat. Hibát követtem el? Ülök
az autóban és várok, tele kétségekkel.
Fél
óra múlva aztán egyszercsak felbukkan a teherautó, a göndör vörös és egy
barátja. Jókedvűek, vállveregetések, sose aggódjak, mondják, mindig van
megoldás. Az ékszíjcserével tíz perc alatt végeznek, fél órával később már
Killimsterben vagyunk, a falucska szélén egy terméskőből épült ház, odabenn, a
nappaliban már ott ül a vörös, göndör családja, három vörös, göndör gyerek,
szőke asszony, és persze Mari meg a lányaim. Vacsorához készülődnek, valami
pörköltszerű a tányérokon, előkerül a pincéből egy üveg spanyol bor is. Csatlakozik
hozzánk az autószerelő és a felesége is, még egy ideig beszélgetünk, magyarnak
lenni hálás téma egy ilyen társaságban, édesapjának Puskás volt a nagy
kedvence, a torzonborz vörös azt mondja, szívesen látnának bennünket
éjszakára,van egy szép vendégszoba az emeleten, hajnalban a lányok mehetnének tehenet fejni. Orsit és
Katit azonban a hajnali tehénfejés nem vonzza, így felkerekedünk, hogy még
aznap eljussunk Wickbe.
Búcsúzkodunk, megkérdezem, mivel tartozom, a vörös
göndörhajú csak nevet, a jó cselekedet díja a jó cselekedet maga, átadok egy
névjegyet, ha Londonban jár, mondom, feltétlenül keressen meg, mi soha nem
járunk Londonban, feleli, minek is járnánk Londonban, nem igaz? Nevetnek a
feleségével, a gyerekek nevetnek velük.
Minden karácsonykor küld
üdvözlőkártyát, pontosan és nagy műgonddal címezve, aláírja mindenki, a
gyerekek is.
Mikor megyünk újra Skóciába? Ezt a
kérdést mindig odakanyarítja a neve fölé.
Megyünk, üzenem neki. Amint tudunk,
megyünk.
Megjelent a Népszava "Vélemények" rovatban
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése