Az utolsó harmad 5: Kegyetlen hátrányban

A dadogás kegyetlen hátrány.  Finoman szólva: beszédhiba. Az ember csak áll vagy ül, nem kap levegőt, nem tud megszólalni. Kiveri a víz, belepirul. Szégyelli. Pedig az óvodában még minden rendben volt.

Fogyatékosság, amit az iskolában kinevettek, később munkatársaim és ismerőseim lenéző szomorúsággal figyeltek.  Tíz deka párizsit kérni a boltban, az kihívás. Mozijegyet a hetedik sorba,  az is kihívás. A legrosszabbkor tör rá az emberre, szégyenletes,  nem lehet leplezni. Legjobb lenne meg sem szólalni.

         -Ne törődj vele – mondta anya, de én törődtem. Ez nem olyasmi, amivel lehet csak úgy nem-törődni. Gyógytornára  jártam, metronómra énekeltem, légzésgyakorlatokat végeztem. Semmi. A gyerek agya előrébb jár,  mint ahogy beszél, mondta egy pszichiáter. Csecsemőkori reflex, mondta egy másik. Következett a logopédus.  Második emelet, gyalog, a lift nem működött. Apa is jött velünk. A rendelő folyosóján ültünk egy padon. Izzadt a tenyerem, fájt a fejem. Felálltam, hogy kimenjek vécére.

-Ne menj pisilni, mert pont akkor fog hívni a doktor bácsi – szólt rám anya.

-Nem tudom visszatartani – feleltem.

-Tanuld meg – mondta anya, benyálazta a zsebkendője sarkát, és letörölt egy kis csokimaradékot a szám széléről.

Sikerült időben visszatérnem,  kissé ugyan kapkodtam, az utolsó cseppek már a nadrágba mentek. De éppen hivattak. Fiatal, kedves orvos várt,  leültetett magával szemben, a szemembe nézett, aztán hátradőlt és felolvastatta velem Arany János Családi kör című versét. Szerettem ezt a verset, Este van, este van, hibátlanul elmondtam, egyszer sem akadtam meg. A logopédus elvette tőlem a könyvet, barátságosan megölelt, aztán kikísért.

-A gyereknek semmi baja sincs – mondta anyáméknak.

Apa egy borítékot csúsztatott a fiatal orvos zsebébe. Elköszöntem tőle, aztán elindultunk haza.

-Ez jellemző rád – mondta anya mérgesen, amikor a földszintre értünk. – Még dadogni sem tudsz rendesen.