Nem
mondom, hogy alkoholista voltam, azt se, hogy minden nap ittam, azt sem, hogy
részeg lettem volna. De mégis. Huszonhárom éves koromig egyáltalán nem. Semmit.
Még a Főiskolán sem, ahol azért sokan ittak. A repülőtéren kóstoltam bele. Három
év tömény fiatalság, munka Ferihegyen reggeltől estig vagy estétől reggelig,
napozás a Lukácsban, kevés alvás, sok ital, sok cigaretta, sok lány ölelése. De
akkor is csak kilengések, mindig élvezetből, soha nem menekülésként. A
diplomáciai életben majdnem természetes, mindig van alkalom. Ha nincs alkalom, akkor az az alkalom. Az
alkohol, ha az ember menekülésként issza, áthelyezi egy másik világba, kiszűr
sok mindent, amit éppen szeretne kiszűrni.
Vannak magyarázatok. Mindig vannak.
Azután házasság, gyerekek, mozgalmas
idők, költözés, feleségem menekülése az első házasságából, alkuk, ügyvédek, de
akkor sem jött elő, még kényes helyzetekben sem. Soha nem gondoltam rá, mint
problémára. Megszoktam, hogy mindent egyedül intézek, mindent meg tudok oldani,
mindig az én kezemben van a döntés, szerettem is gyorsan dönteni, azt akartam,
hogy ne legyenek válságok, mert mindig az elhalasztott döntések alakítják a
válságot. Ha nem ment az írás, akkor lehetett inni valamit, de soha nem annyit,
hogy gond lett volna belőle. Soha nem jártam kocsmába, esténként is legfeljebb
egy pohár bor Marival vacsora után.
Mari betegsége hozta elő a
tehetetlenséget, a kétségbeesést, hogy már nem tudok mindent megoldani, ez
hozta a depressziót, a depresszió pedig az alkoholt. Gyors és könnyű
megoldásnak látszott, először tagadtam magamnak, aztán tagadtam a lányaimnak.
Elmondtam a pszichiáteremnek. A szeme
sem rebbent. Ebben a helyzetben ez érthető, mondta, lehet, hogy el kell menni a
falig, de utána vissza kell jönni.
Lehet
panaszkodni, de felesleges. Sokan
talán meghallgatják, örülnek, hogy nincsenek egyedül a gondjaikkal. Nehezen viseltem, inkább
befelé éltem. Titokban ittam. Megkönnyebbülést jelentett,
legalábbis egy ideig. Legalább percekre. Legalább egy órára. Önfegyelemre és türelemre volt szükség.
Csakhogy az önfegyelem és a türelem
éppen akkor a legkevesebb, amikor a legtöbb kellene belőle. Ilyenkor
derül ki, hogy az évtizedek sok megoldott helyzetei mennyire rágták szét az
idegeimet. Hogy a végén, amikor nem lehet megszokásból magabiztosnak lenni, már
nehezen megy. A lányaim tudták, de kitartottak mellettem. Elviselték, hogy nem
mondok igazat, bízni akartak a végsőkig.
Az alkohol nem segít, ezt mondja mindenki.
A pszichiáteremnek akkor már megrebbent
a szeme.
-Akkor mi segít? – kérdeztem.
-Lehet, hogy most ez kellett – felelte.
Ő soha nem azt mondta, amit mások mondtak, ezért is kedveltem. – Majd kijön
belőle. És saját maga fog kijönni belőle, egyedül, mert akkor érzi majd, hogy
van akarata, amit vissza kell szereznie. Nincs más lehetőség. Most így működjön
a megoldási kényszere.
És akkor újra a lányaim szemébe néztem.
Ez segített.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése