Afganisztáni kalandjaim - I.

Még 1981-ben történt, amikor a magyar kultúrdiplomáciában dolgoztam. Éppen Nagy Barátok voltunk Afganisztánnal, erősíteni kellett a kapcsolatokat, a kulturális kapcsolatokat pedig aztán különösen. Ki is kellett mutatni a Nagy Barátságot, ezért a politikai vezetés úgy döntött,  szervezzünk fénykép-kiállítást Kabulban a magyar társadalom eredményeiről, hátha megjön a kedvük a szocializmus építéséhez. Ragyogó, gondoltam, amikor az ötlet elhangzott egy értekezleten,  ha valami átsegíti őket az élet nehézségein, az egy magyar fénykép-kiállítás lesz. A megnyitóra Nagy Barátaink megfelelő színvonalú képviselőt hívtak. Kabul már akkor is veszélyes helynek számított, ezért végül főosztály-vezetőmet jelölték az utazásra, akiben volt bátorság és érdeklődés. Vállalta, de te is jössz velem, mondta, te vagy az afgán referens. Bennem is volt bátorság és érdeklődés és kettesben mégiscsak más.
-Lehetőleg semmit se igyatok, ne egyetek és levegőt se vegyetek és vigyázzatok, nehogy szétlőjék a feneketeket - tanácsolta a külügyminisztérium Afganiszán-szakértője.
Nem volt könnyű akkoriban eljutni Kabulba, két napos késéssel  két átszállásal Delhiből érkeztünk az afgán légitársaság  egyetlen  veterán DC-8-as gépén. A repülőtéren a rosszkedvű magyar nagykövet várt. Nem szerette Kabult.
-Poros, piszkos és veszélyes - mondta. - Olyan, mint valami büntetőtábor.
-Nem késtük le a bemutatót? - kérdezte a főosztály-vezetőm.
-Itt semmit sem lehet lekésni - felelte a nagykövet. - Tegnap nyitották volna meg, de majd megnyitják holnap. Remélem, nem hosszú a beszéded? Még le kell fordítanunk pastura. Itt senki sem beszél angolul. Oroszul is csak a szovjetek.
Vacsora közben sem volt beszédes.
-Bárány - mondta rosszkedvűen a  felesége. -  Ízetlen, de más nincs. A szovjetek nyitottak egy diplomata-boltot. Ott vásárolunk, de tegnap éppen felrobbantották. Nyomorult terroristák.
-Hát, itt ilyen az élet - tette hozzá rosszkedvűen a nagykövet. - De van örmény konyak. Az segít.
A nagykövetségi gépkocsivezető vitt a szállodába, miután felcsatolta derekára a kézilőfegyverét.
-Ez egy ilyen hely - mondta bocsánatkérően. - Ha esetleg lövéseket hallanak az elvtársak, nem kell megijedni, szovjet katonák védik a szállodát.
-Megnyugtató - bólintott a főosztály-vezetőm.
A megnyitó jól sikerült, a húsz afgán vendég érdeklődés nélkül végigsétált a tablók előtt, amelyek bemutatták a szocialista Magyarország eredményeit. Még kezdeményeztünk egy megbeszélést az afgán kulturális minisztériumban, de a kijelölt csoportvezető lemondta.
-Úgysem lett volna sok értelme - mondta rosszkedvűen a nagykövet.
Másnap indultunk haza az Aeroflot heti moszkvai járatával.
-Majd én beszélek a repülőtér parancsnokával, hogy vegyenek fel benneteket az utaslistára. Ő dönti el, hogy ki utazik.
-Van helyfoglalásunk - jegyeztem meg.
-Az itt semmit sem ér - mondta a nagykövet. Nem így mondta, de én a "semmit" írom most le. Még azt is hozzátette rosszkedvűen, hogy mit törölhetünk ki vele.
Igaza volt. A repülőtéren sok százan várakoztak, katonák, orosz civilek, afgán diákok, titkosügynökök. Hiába lengették a jegyüket, a beszállópultnál senki sem ült.  A nagykövet átnyomakodott a tömegen, zakója belső zsebében egy üveg vodkával. Ez volt az igazi ára az utazásnak. Néhány perces várakozás után ismét megjelent, kezében  két beszállókártyával.
-Na, ez rendben van.  Első osztály. Felszállás közben majd rakétával lőnek a gépre a környező hegyekből, de nem kell megijedni - mondta a nagykövet. -  Nem tanultak meg pontosan célozni.
-Megnyugtató - felelte a főosztály-vezetőm és szeme sem rebbent.
Amikor elértük az utazómagasságot, megjelent a légiutas-kísérő és megkérdezte, milyen italt hozhat.
-Töményet - mondtam.
-Nem gond - mondta a légiutas-kísérő. - Csak az van.
Akkor elhatároztam, ide soha többé nem jövök vissza.
De aztán  mégis visszamentem.