Helyzet az olasz kapu előtt

Fiatal  barátommal autózunk Nápoly felé, a húgáért megyünk, aki ösztöndíja végén jön haza. Egyikünk sem járt még errefelé,  jól jön a világjáró tapasztalatom, mondja és végülis Olaszországba bármikor szívesen megy az ember. Krisztián jól vezet,  sokat beszélgetünk. Az A1-es autópályáról az arpinói csomópontnál fordulunk le, a fizetőkapunál Krisztián elhalássza a zsebéből  a kártyát, amivel Rómánál beléptünk. Gyorsan halad a sor, már készítjük a pénzt, ám az automata nem fogadja be a jegyet. Újabb próbálkozás, Krisztián rám néz, én visszanézek, aztán megnyomja a segélyhívó gombot.

         Pár feszült másodperc.

         A hangszóróból recsegő hang tesz fel egy olasz kérdést. Vagy mond valamit? Nem értjük.

         Újabb feszült másodpercek, újabb recsegő olasz kérdés.

         -Hiába, ez a nápolyi kiejtés –tréfálkoznék, de mögöttünk már dudálnak.

         -We speak  English – mondja Krisztián a segélygomb felé hajolva.

         -Ok, where do you come from? – ezúttal angolul, némi nápolyi hanglejtéssel.

         -Na – okoskodok. – Mondd meg neki, ha ez érdekli. Magyarok vagyunk.

         -From Hungary – mondja Krisztián.

         -Where do you come from? – már ingerültebb a kérdés.

         -Hun-ga-ry. Bu-da-pest. – Most már van egy kis szégyenérzetünk. Ilyen kukák lennénk? Különösen én, a világjáró tapasztalatommal.

         Ekkor kicsapódik a fülke ajtaja, kilép mellénk egy testes, enyhén bajuszos hölgy, kezében térképet lenget.

         -Where do you come from? Roma, Milano, Genova? Autostrada – hát ez a kérdés. Hol léptünk be. Őt ez érdekli. Felőle a Holdról is jöhettünk.

         -Roma – feleli Krisztián, az asszony mondja az összeget, fizetünk, sorompó emelkedik, előttünk Nápoly.

         Csendben autózunk tovább.

         -Most egy kávé. Nem is most. Azonnal – néz rám Krisztián.