Ecetezés alatt 11.: Interurbán

Ez volt nálunk a családi élet egyik fénypontja: az 1956 óta  Londonban élő rokonok hívása, ahogy akkor mondták: interurbán.  Leveleztünk is, de az nem volt az igazi, nem volt mit írnunk egymásnak. Mit is írtunk volna? De a telefon, az más, abban van valami rejtett feszültség. Londonnal beszélni! A hatvanas években még bejártunk a Petőfi Sándor utcai postára, kitöltöttünk egy nyomtatványt, a postáskisasszony lepecsételte, aztán megkezdődött a várakozás. Egy idő múlva a kisasszony átkiabált a tömegen:

         -London a kettesben!

         A család bepréselődött a  szűk, dohányszagú fülkébe. Kis idő múlva meghallottuk a vonalban a kinti telefon csengését. Természetesen nagypapa kezdte a beszélgetést. Rossz minőségű volt a hang, inkább csak recsegés-ropogás.

         -Hogy vagytok? – ordította nagypapa, aki amúgyis nagyothalló volt, és a rossz fülén volt a kagyló.

         -Esik az eső – felelte Vilma néni, anyám nővére. – Mindig esik.

         -Az jó – mondta nagypapa, mert nem hallotta a választ, de nagymama már nyúlt a kagyló után.

         -Hogy vagytok? – kérdezte izgatottan nagymama.

         -Esik az eső  felelte Vilma néni, mert ő sem hallotta jól a kérdést.

         Anya rám nézett, most te jössz, Gyurikám, te is kérdezz valamit.

         A  hetvenes években már nem jártunk a postára, egy központos kapcsolta a londoni számot. Így is várni kellett, a vonalak állandóan terheltek, mondta közömbös hangon a központos. Ilyenkor otthon összegyűltünk a készülék körül és vártunk, nagypapa, nagymama, anyám és én, mert apám nem kedvelte Vilma nénit és ilyen alkalmakkor elmenekült otthonról. Aztán, amikor végre megszólalt a telefon, nagypapa azonnal lecsapott rá.

         -Mi újság? – kérdezte. Sokat romlott a hallása, ezért egyre hangosabban beszélt. – Rossz a vonal – tette hozzá.

         Vilma néni akkor nem válaszolt.

         -És Péterke hogy van? – vitt új színt a beszélgetésbe nagymama.

         -Péterke most szekondhend autókkal foglalkozik – mondta a fiáról Vilma néni, de mi akkor még nem tudtuk, mi az a szekondhend. Anyám Vilma néni férjéről, Franci bácsiról érdeklődött.

         -Meccsen van – felelte Vilma néni.

         -Mindig az a büdös foci – elégedetlenkedett nagymama a hátérben.

         Anya rám nézett, most te jössz, Gyurikám, te is kérdezz valamit, de én úgy éreztem, már mindent megbeszéltünk.

-Igazad van, úgyis drága a vonal – nagymama ezzel véget is vetett a beszélgetésnek.

Nem sokkal később már működött a távhívás, a család szokás szerint összegyűlt, ezúttal minden pénteken este ugyanabban az időben tárcsáztuk Londont. Nagypapa már nem vett részt a beszélgetésben, sértődötten visszavonult egy fotelbe és feltűnően hangosan lapozgatta az Esti Hírlapot.

-Hogy vagytok? – most nagymama volt a szóvivő.  

-Franci a héten meghalt, Péterke pedig előzetesben van, mert lopott autókkal kereskedett. – mondta Vilma néni szokásos közömbös hangján.

-Hát ez borzasztó – felelte nagymama.

-Ráadásul esik az eső – szomorkodott Vilma néni. Egyik csapás a másik után.

Anya rám nézett, most te jössz, Gyurikám, te is kérdezz valamit, de én úgy éreztem, már mindent megbeszéltünk.

Nagymama letette a kagylót.

-Mi újság Londonban? – érdeklődött nagypapa  a fotelből és megigazította  zakója zsebében a hallókészülékét.

-Semmi – felelte ingerülten nagymama. – Londonban soha nem történik semmi. Az egy ilyen város, igaz, Gyurikám?

Korábban megjelent a Népszava Vélemények rovatában