Ecetezés alatt 12.: Angliában mindenre van idő

És senki sem szeret kapkodni. Mert amivel az ember kapkod, abban nincs öröm. Virágot veszek a feleségemnek, kellemes, nyári nap van, délután hat óra, kissé elhúzódtak  a dolgaim a követségen, semmi okom ugyan a sietségre, de mégis sietek. Közép-európai örökség. Az értelmetlen hajtás. Minden percet ki kell használni!  Angliában a buszsofőr mindig ad időt a lekászálódó utasoknak és türelmesen megvárja, amíg mindenki felszáll és elhelyezkedik. Így szokták meg.  

A közeli virágboltban ismernek már, de úgy tesznek, mintha nem ismernének. Csak semmi helyzeti előny! Ha nem ismernének, akkor úgy tennének, mintha ismernének. Itt nincs olyasmi, hogy jaj, de jó, hogy látom, Odze úr, meg nincs olyasmi, hogy bocsánat, nagyon sietek, mert megy a vonatom, nem, itt rendes, türelmes sorban állás van. 

Előttem csak egy vevő, középkorú, kékeslila frizurát és gyöngyberakásos szemüveget viselő hölgy már meg is rendelte a csokrot, joggal remélhettem tehát, hogy hamarosan rám kerül a sor. Persze ilyenkor az ember nem áll méla tekintettel, mintha semmi dolga sem lenne, ilyenkor az ember előkap egy újságot a táskájából, és gyorsan olvasni kezd, mintha egész nap erre a pillanatra várt volna. Aztán, amikor sorra kerül, és az eladó megkérdezi, hogy mit tehetek önért, uram?, akkor csodálkozva fel kell pillantani, hát csakugyan én következem?, mintha az újságolvasás, mondjuk, fontosabb lenne, mint a virágvásárlás. Ez nem képmutatás, egyszerűen: így illik. Nyugi. Itt, kérem, senkinek sem sürgős. Közben az előttem vásárló hölgy és az ugyancsak középkorú eladónő már megállapodtak a szállítás időpontjában is, tettem tehát egy célirányos lépést előre, hogy kimutassam, mennyire igyekszem, amikor az eladónő még egy látszólag ártatlan kérdést tett fel a vevőnek.

– Üzenet ne legyen a csokor mellett?

– Nem, nem kell, köszönöm – mosolygott kedvesen, mintegy megköszönve a figyelmességet a gyöngyberakásos, és már indult is kifelé. Aztán megtorpant és visszalépett a pulthoz. – De most, hogy mondja, mégis… – Felém is intézett egy röpke kis mosolyt, mintegy elnézést kérve, de persze ezt azért nem gondolta komolyan. Még ő van soron, még vele kell foglalkoznia az eladónak. – Legfeljebb egy kis rövidet…

– És mi legyen az a kis rövid?

– Hát… mondjuk, annyi, hogy “Az évfordulóra…”

– Igen… – Az eladónő gondosan leírta egy füzetbe. – Ennyi elég lesz? Nem lesz túlságosan rideg?

Dehogy rideg, gondoltam, dehogy rideg, csak már menjen.

– Most, hogy mondja… talán legyen inkább annyi, hogy “Sok szeretettel az évfordulóra…” Merthogy nem szeretném emlékeztetni a szóban forgó ismerősömet arra, hogy hányadik évfordulóról van szó, ugye, megérti?

– Természetesen megértem – és az eladón látni is, hogy mennyire megérti –, és helyesnek is tartom… szóval akkor ennyi elég lesz?

– Azt hiszem, igen.

– És az aláírás?

– Persze, az aláírás… – csap a homlokára a vevő. Cinkosan rám kacsint, hogy hát mi mindenre kell az embernek gondolnia csokorküldéskor! Hát nem egyszerű az élet, annyi szent! Jót nevetnek az eladóval, nincs ennél mulatságosabb.

– Na és hát mi legyen az aláírás?

– Hát legyen annyi, hogy “Fred és Lucy”.

– Ne inkább “Lucy és Fred?”

Szerencsére, gondolom, harmadik megoldás nincs, talán előbb-utóbb megegyeznek.

De tévedtem.

– Géppel írják alá a szöveget vagy kézzel?

– Ahogy ön óhajtja. – Az eladó továbbra is udvarias és készséges.

– Ön mit javasol? – érdeklődik a gyöngyberakásos.

– Amennyiben kíváncsi a tanácsomra, én feltétlenül azt javaslom, hogy kézzel írják az üdvözletet – javasolja az eladónő.

Meg is egyeznek, a gyöngyberakásos távozik. Az eladónő könnybe lábadt szemmel néz utána.

– Szeretem Mrs. Thomsont – mondja mosolyogva. – Olyan könnyű és kedves vevő.
Végre rám emeli a tekintetét, mondom, hogy virágcsokrot kérek.

– Na és milyen alkalomra lesz?

– Ne kérdezzen! – csattanok fel. – Csinálja!