A legendás Taj

Hajnali hat óra, de már perzsel a meleg, úton vagyunk, araszolunk Delhiből, zsúfolt, zajos, tömör külváros, teherautók, kerékpárok, szamárkordék, riksák kusza örvényében, kétszáz kilométer  keskeny és forgalmas út áll előttünk,  az indiaiak felelőtlenül, figyelmetlenül és rosszul vezetnek, az irányjelzés ismeretlen, ha előznek, dudálnak, ha nem előznek, dudálnak, a szabályokat senki sem tartja be és nem is várja a másiktól, hogy betartsa. Az  egyetlen törvény, ami érvényes, hogy ki az erősebb, a teherautó leszorítja a buszt, a busz  a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros a gyalogos, a gyalogos belerúg a kutyába.  

         Félúton megállunk egy – hogy is nevezzem pontosan – étkezdénél, nyílt lángon sütik a csirkét, mellette egy tepsiben fűszeres spenót és  kemencében a lepény,  a kerti asztaloknál külföldi vendégek, egy brit diplomataismerősöm is a családjával, az ő  édesapja még itt volt gyarmati tisztviselő.

         -Annak idején az angolok hetente lejártak Agrába – meséli. Nekik India a Korona Gyöngyszeme volt. Sajátjuknak érezték, vasutat építettek, megszervezték a postai szolgáltatást és a belföldi légiközlekedést.

         Némi nosztalgia-hangulat, amit felold a helyi Rosy Pelican, és indulunk tovább.

Az északi szélesség 27-ik  fok tíz perce és a keleti szélesség 78-adik fok ötödik percének metszéspontjának fekvő zajos és zavaros kisvárosba, Agrába igyekszünk. Bizonyára nem sokan járnának erre, ha éppenséggel nem állna itt egy különleges építmény, nem is építmény, hanem jelenség. A  Taj Mahal. Szűk utcákon araszolunk, egyik kezemben a térkép, másikkal a kéregető koldusokat hessegetem el, de egyszercsak ott magasodik előttünk, és akkor már nem számít a bűz, a zaj,  por, a rengeteg ember.  A Taj Mahal.

         A legenda, ami övezi, igazi romantikus regény a XVII. századból. Shah Jahan  uralkodó  feleségül vette a gyönyörű Mumtaz Mahalt, aki tizenegy gyerekkel ajándékozta meg, majd az utolsó szülésbe belehalt. Azt kérte férjétől, ne vegyen más asszonyt maga mellé és építtessen különleges síremléket a számára. Az építkezés húsz évig tartott, a főépület csillogó márvány, drágakő berakásokkal díszítve.

Az  ember csak áll ott és azt kérdezi: hogyan lehetett ezt megépíteni, honnan ez a mesebeli, légies könnyedség, honnan volt a világban ennyi gazdagság, ami ezt  a szépséget létrehozta.

         Belépünk: a kis kapun alig szűrődik be a fény, a félhomályban még félelmetesebb a lenyűgöző méretek. A hatalmas boltozat alatt a két sír, ide temették a császárt is. Felbecsülhetetlen összegeket költöttek rá.

         Shah Jahan  legendája azonban különös fordulatot vett: gyermekei megelégelték a végtelen költekezést és élete végéig a közeli erődbe záratták. A megtört uralkodó olyan cellát kért,  aminek ablaka a Taj Mahalra néz.

         Ezzel a látvánnyal búcsúzott az élettől.