Főiskolai nyári gyakorlatomon egyszer Siófokon, az Európa Szálloda éttermében dolgoztam.
Mint pincér. Része volt a képzésnek, hogy a szakma minden részletét alaposan ismerjük. Hivatalosan felszolgálóként, mert a pincér szót akkoriban,
valamilyen ok miatt nem szerették használni Magyarországon. Herr Ober. Ez másképp
is hangzott. Érdekes és szórakoztató munka, ha az ember igyekszik felfedezni
benne az érdekességet és a szórakozást. Én szerettem. Figyeltem, hogyan beszélnek az emberek egymással és hogyan beszélnek a pincérrel. Hányféle hangsúlyt használnak. Ráadásul afféle kényes
értelmiségiként különcként is kezeltek a hivatásos szakmabeliek, aki
szabadidejében olvasott meg zenét hallgatott, ezért aztán, amikor egy este, nem
sokkal zárás előtt belépett az étterembe Básti Lajos, természetesen engem küldtek oda hozzá. Művészkém, a te vendéged.
Megigazítottam kis, fekete
csokornyakkendőmet, előírásszerűen karomra helyeztem a hangedlit, hónom alá
csaptam a méltatlanul kopott, hibás magyarsággal gépelt menüt.
-Parancsoljon, művész úr – mondtam,
amikor megálltam az asztalánál és még némi büszkeség is volt bennem. Majd
elmesélem nagymamának, aki nagy Básti-rajongó volt.
-Kérek egy Martinit – felelte, majd
elmerült a menü lapjai között.
Ezt az akadályt könnyen veszem,
gondoltam, a konyha italospultjánál töltettem egyet Gézával, aki korábban
teremfőnök is volt, ám gyakori italozgatásai miatt a színfalak mögé került, és
máris indultam vissza Bástihoz. Igen,
nagymama büszke lesz. Az unokája felszolgált Bástinak. Közben jegyzetfüzetemet
is előkészítettem, hogy abban írjam fel a rendelés részleteit. Nem mintha
feledékeny lettem volna, ám tapasztalt felszolgálók szerint jól hat a vendég
lelkére, ha a pincér úgy tesz, mintha jegyzetelne, közben persze elefántfüleket
is rajzolhat, ha éppen kedve tartja.
-Ez az első Martini az életében? –
nézett rám Básti.
-Igen – feleltem őszintén, némi
balsejtelemmel.
-Jegyezze meg, fiatalember, hogy a
Martinit koktélpohárban kell felszolgálni jéggel és citromkarikával.
-Elnézést, művész úr – már kaptam is a
poharat, majdnem futólépésben menekültem vissza a konyhára. Szégyen, gondoltam.
Igazi bukás. Koktélospohár nem is volt a konyhán, csak a tetőbárban, nem baj,
gondoltam, végtére is tökéletes Martinit kell kevernem, a szolgálati liften
máris úton voltam felfelé, ahol Mimi, a világ legrövidebb szoknyáját viselő, ám
egyáltalán nem kollegiális felszolgáló-kisasszonyától kértem segítséget.
-Aztán visszahozza ám a poharat,
Gyurika, nem szeretem, ha széthordják a készletet – figyelmeztetett.
-Básti Lajosnak lesz – magyaráztam
áhítattal.
-Nem ismerem a mai focistákat –
felelte szájában cigarettával, de közben
megvolt már a koktélospohár, benne a citromkarikával, ahogyan kell. Igen, az
első Martini, jól gondolta ezt Básti. Mégiscsak nagy művész, a lelkekbe lát.
-A Martini koktélospohárban, művész úr,
ahogy tetszett parancsolni – mondtam és a menüre mutattam abban a reményben,
hogy végre túllépünk az étvágygerjesztő ital okozta átmeneti nehézségeken.
-Már csak a jég hiányzik belőle –
jegyezte meg halkan, szinte reményét veszítve Básti.
-Semmi gond – mondtam, pedig volt gond,
mert jeget az Európa Szállóban csak a halhűtőben tartottunk. Ám a jó
felszolgáló találékony. Felhajtottam a hűtő tetejét, egy határozott mozdulattal
letörtem egy darab jeget a dermedt pontyok és harcsák közül és a pohárba
helyeztem. Most, gondoltam, végre tökéletes.
Básti kényelmesen hátradőlve
türelmesen olvasott az asztalnál.
-Így rendben lesz a dolog – mutattam
-, koktélospohár, citromkarika, jég. Ahogy kell.
-Így van – Básti felemelte a poharat,
miközben a nyugalmát egy pillanatra sem veszítette el, amiért hálás is voltam
neki. - Most már csak egy kérdésem
lenne: pikkely hogy került bele?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése