Ler doktor
azt javasolta, hogy vessük alá alapos kivizsgálásnak, és akkor már mindnyájan
tudtuk, hogy ennek az lesz a vége, amit senki sem mondott ki, hát igen, mondta Ler doktor, szinte
bocsánatkérően, de hát az ő korában már minden megtörténhet, a bármi megtörténhet, az a mi családunkban
gyakorlatilag a halált jelentette, és tudtuk, hogy a legkomolyabb betegségek is
ártatlanul, alaposnak nevezett kivizsgálással indulnak, még senki sem
gyanakszik semmire, meg még igyekszik is elhárítani magától a gyanút, hogy
ugyan, semmi komoly, az orvosok sem akarják megijeszteni a betegeiket, ugyan,
semmi komoly, de már benne van a hangsúlyokban, hogy igen, itt valami komoly
dolog van, amiről senki sem akar
beszélni, és mire akarnának erről a komoly dologról beszélni, már késő, igen,
ezért aztán mindenki félt a betegségektől, de senki sem bízott az orvosokban,
kórházba menni pedig biztos halál.
Gyerekkoromban mindenki tanácsokat adott, mintha egy gyerek csak
arra lenne jó, hogy tanácsokat adjanak neki, ne igyál hideg vizet, ne nyeld le
a szilvamagot, mert vakbélgyulladást kapsz, ha mégis lenyelnéd, azonnal egyél
meg néhány szelet friss kenyeret, de legjobb, ha azonnal orvoshoz rohansz, végülis bármi baj van, rohanj orvoshoz, de
közben meg rettegtünk az orvosoktól, de féltek a betegségtől is és féltek a
fájdalmaktól is, én is féltem az orvosoktól, mert ezt tanultam a szüleimtől és
a nagyszüleimtől, különösen pedig a fogorvostól, aki mindig talált egy olyan
fogat, amit be kellett tömni, hát megint
van itt egy fog, amelyik rosszalkodott, és élvezte is, hogy talált egy
ilyen fogat, álságosan rám mosolygott és azt mondta, hogy nem fog fájni,
miközben mindketten tudtuk, hogy fájni fog, ha pedig fájt, akkor azt mondták,
hogy az erős fiúk legyőzik a fájdalmat, de vajon hogyan győzik le, ez lett
volna az igazi kérdés, hogyan lehet a fájdalmat legyőzni, a fájdalom, az soha
nem jön nyíltan szembe az emberrel, soha nem mutatja meg magát a maga teljes
valóságban, a fájdalom mindig alattomosan érkezik, orvul, akkor, amikor az
emberek nem számítanak rá, erről persze soha senki sem mesélt nekem. Ler doktor először anyának
mondta meg, hogy Vilma néninek rákja
van, ráadásul gyógyíthatatlan, sőt, a végső szakaszban.
Anya
akkor azt mondta, menjek be Vilma nénihez és búcsúzzak el tőle. Abban a
helyzetben kérdéseknek nem volt helyük, mert már minden családtagom járt ott
elbúcsúzni. A Péterffy kórházban akkoriban csak hetente háromszor volt
látogatás, a legközelebbi napon én is ott sorakoztam a kapuban, tanácstalanul. Vigyek virágot? Egy haldoklónak? A látogatók
beözönlöttek, mindenki megtalálta, akit keresett. Én úgy álltam ott, a kórterem előtt, mintha egy szakadék nyílna
meg a lábam előtt. Bekukucskáltam. Vilma néni ott feküdt az ablak előtti ágyon,
arcán maszk, szemlátomást nem volt eszméleténél. Mit tegyek? Mit mondjak neki? Csókolom, Vilma néni? Viszontlátásra? Hogy
kell egy haldoklótól búcsúzni? Végül elsomfordáltam. Otthon anya első kérdése
az volt, hogy elbúcsúztam-e Vilma nénitől, én persze azt feleltem, hogy igen, ő
pedig megsimogatta az arcomat.
Este a fejemre húztam a paplant és
gyávának tartottam magam.
Vilma néni az éjszaka meghalt.
Megúsztam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése