Amióta nincs autóm, valahogy felszabadultabbnak érzem magam. Tihanyban kényelmesen sétálgatva vásárolok, közben beszélgetek az ismerősökkel, ha pedig valami másra még szükségem lenne, tíz pernyi buszozás Füred. Kedvenc járatom 06:51-kor indul, éppen nyitásra érkezik a bevásárlóközponthoz, 07:31-kor már úton vagyok hazafelé. Egy férfinek, aki nem bámészkodik, fél óra mindenre elég. Ilyenkor kellemes a Balaton környéke, csendes és nyugodt, nyáron aztán feszült és zsúfolt, mert sok embernek már a nyaraláshoz sincs türelme.
Minden utast ismerek: a Veszprémbe induló diákokat, a Füreden dolgozó gimnáziumi földrajztanárt, aki felszállás után azonnal kibontja a reggelijét, a kormányhivatal piperkőc könyvelőjét, az álmos, szolgálatból hazafelé tartó szállodaportást, a társkereső oldalakat böngésző magányos varrónőt, akit Marci, a sofőr gazdag üzletemberek ismeretségével bolondít, a kislányt a hegedűtokjával, aki mindenkinek udvariasan köszön, név szerint, jó reggelt, Gyuri bácsi, a két nyugdíjas barátnőt, akik megbeszélik az utca híreit, mit főzzenek aznap, milyen átkozott az időjárás, mindig fáj valamijük, már nem fiatalok. Ma velünk utazik Géza, a postás is, továbbképzésre rendelték Veszprémbe, egy füzetet gyűröget a tenyerében, kíváncsi leszek azokra a nagyokosokra, mondja nekem, akik mindent jobban tudnak, de még egy bélyeget se nyaltak életükben. Mást, bezzeg, azt dalolva.
Aznap azonban kevés a fél óra. Beszorul a szalag a pénztárgépbe, a kisasszony nehezen boldogul vele. Lekésem, gondolom, és nem akartam lekésni.
-Előre engedne? – kérdezem az előttem álló erős felépítésű, Viva Las Vegas tenisztrikót viselő borostás, álmos férfitől, aki kenyeret vett, kolbászt és néhány kétcentes önindítót. - Lekésem a buszomat.
-Hol lakik?
-Tihanyban.
-Ne izguljon, Főnök, elvisszük – és hozzá még egy barátságos mosoly.
Tiltakozom, hogy azért ezt mégsem kérném, de leint.
-Mondtam, hogy ne izguljon.
A többiek kint várják a parkolóban, elnyomják a csikkeket, hatan bezsúfolódunk a brigádautóba, én hátul, középen, vendégülés, jót nevetnek rajtam, mindenki megkapja a kétcentesét, újabb cigaretta, szinte vágni lehet a dohányfüstöt. Régi autó, mondják, Dácsia, de munkára meg a göröngyös utakra jó, nem kell ide márkás cucc, a tenisztrikós a legbeszédesebb, múltkor is mi segítettünk betolni egy béemvét, a pasas akart adni egy ötöst, mondtam, én egy vízcsaphoz sem nyúlok ennyiért, nyugodtan bassza meg a bmv-jét. Sofőrünk válófélben, ez a legrosszabb, mondja, már nincs feleség, de senki új a látóhatáron, a mellette ülő bólogat, bizony, így van ez, harmadik utasunk göndör fiú, homlokán napszemüveg, ő a divatos csávó a csapatban, őt nyomjuk előre tárgyalni, ha feszült helyzet van, ezen mindnyájan nevetnek, amúgy értünk mindenhez, jó lenne nyugaton, de mi arról a vonatról már lemaradtunk.
A tenisztrikós megtapogatja a laposüveget a zsebében, beteg az édesanyja, meséli, otthon ápolják, mert egy kórház sem fogadja, dolgoztunk egy faszinál, aki magánklinikát vezet Budapesten, kértem, hogy egy hónapra fogadják be anyut, legyen valami jó az élete végén is, cserébe nem kérünk pénzt a munkáért, barterbe, így mondják, de azt felelte, hogy egy ilyen asszony nem illene a klinika betegei közé, na, akkor rájöttünk, hogy kik is vagyunk.
Egy kis csend az autóban és meg is érkezünk Tihanyba. A ház előtt mindenki kiszáll, a tenisztrikós felírja a telefonszámát egy noteszlapra, ha bármire szüksége van, Főnök, csak hívjon, víz, villany, dugulás, mindent vállalunk.
-Köszönet. Jó volt beszélgetni.
A lányaimnak el sem meséltem, mert őket arra tanítottam, hogy soha ne szálljanak be idegen férfiak autójába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése