Nyári vasárnap. Kissé felhős, kissé szeles idő, ilyen a nyár Britanniában. Este hétkor indul a komp Calais-ból, amivel visszatérünk Londonba. Nem is igazi tenger, csak egy viziút, negyvenhárom kilométer, a franciák szerint La Manche, a britek szerint English Channel. Persze, nem afféle kis átkelőhajóra kell gondolni: több száz kamion és személyautó fér el a hatalmas rakodófelületeken, a fedélzeteken pedig éttermek, üzletek működnek. Egy óra ötven perc a menetidő, sétálgatás a fedélzheten, tengeri sós levegő beszívása.
Felhajtunk a rámpán, parkolás a mínusz harmadik szinten, aztán liften fel a plusz negyedikre. Látszólag minden rutinszerűen működik. Jó angol szokás szerint a felnőttek evéssel, ivással, hányással és vásárlással töltik az átkelés négy óráját, mialatt a gyerekek kedvükre ökörködhetnek a játékautomatáknál.
Aztán, amint kiérünk a kikötő védőgátjai közül, minden másképpen alakul. A hajót egyszercsak oldalba kapja a szél, megkezdődik a hánykolódás a hullámok között. Előre-hátra, jobbra-balra. Recsegés-ropogás, az asztalokról lecsúsznak a söröspoharak, aki nem kapaszkodik, menthetetlenül elveszíti az egyensúlyát. Orsi egykedvűen bámul ki a szalon ablakán a szakadó esőbe – ő semmiféle járművet nem szeret, ami mozog -, persze igyekszem nyugtatni, de érzem, hogy a hangomból hiányzik a szokásos meggyőző erő. Az eső hangosan veri az ablakokat, körülöttünk villámok csapkodnak a tengerbe. Igyekszem bátorságot mutatni, Joseph Conrad jutott eszembe, a tengerészből lett író, aki szerint a bátorság nem más, mint mások gyávaságából származó baleset.. Akárhogy is van, ezt akarom mutatni. Felkerekedek, hogy megkeressem a személyzetet, vajon milyenek a túlélési esélyeink. Nagy nehézségek árán lebotorkálok a keskeny lépcsőn, azon tépelődök, vajon hol akadhatnék a mentőmellényekre, hogy aztán belevessem magam a jéghideg vízbe. Az információs tiszt és munkatársnője jókat nevetgél a pult mögött, feltételezem, ez is szerepel a munkaköri leírásukban: minél rosszabb a helyzet, legyetek annál vidámabbak.
-Némileg aggódom a hullámzás miatt – jegyzem meg.
-Nos, mi egy cseppet sem aggódunk – mosolyog rám a tiszt -, nem vitás, a tenger olykor kissé barátságtalan, ennyi az egész, ámde így szórakoztatóbb az utazás, higgye el. A tiszt ezzel emlékeztet arra, hogy a brit sportembereknek a kihívás fontosabb, mint az élvezet.
Visszatérve családomhoz, megerősítem, hogy a személyzet ura a helyzetnek, semmi ok az aggodalomra, de az út további részében már nem váltunk szót egymással. Látom a tekintetükben: soha többé hajózás. A doveri kikötés után ugyancsak szakadó esőben haladunk Londonig, amint rákanyarodok az autópályára, mindhárman álomba zuhannak.
A lakásba érve lehajtok egy konyakot és gratulálok magamnak férfias viselkedésemért. A konyhában találkozom Orsival. Már pizsamában van és kekszet ropogtat.
-Most már minden rendben – ölelem át.
-Persze – simul hozzám. – Attól féltem, hogy elsüllyedünk vagy elhányom magam. A hányástól azért egy kicsit jobban.
Én ezt pont onnan ide éltem meg, mint halálközeli élményt Dover és Boulogne között. Ami az érdekes, hogy amint a hajó beért az öböl vizére, minden bajom egy csapásra megszűnt. Pedig azt hittem, soha nem élem túl.
VálaszTörlés