A
japánok őrjítőek. Körülbelül ez az a szó, amivel tömören tudnám őket jellemezni. Sok történetem van róluk, ez csak az egyik. Mindenben a szélsőségeket kedvelik. Őrjítően
tiszták. Lakásokba, és a hagyományos szálloda, a ryo-kan területére
cipővel belépni a legnagyobb udvariatlanságnak és modortalanságnak számít. A
vendég az előszobában papucsot húz, ha pedig a fürdőt is felkeresné, akkor a lakás-papucsot
fürdőszoba-papucsra cseréli. A higiénia és a tisztaságra való törekvés
nem csupán a felszín: ez valósággal áthatja az országot és minden polgára
szinte ösztönösen törekszik a maximális tisztaság elérésére. Egyenruhás alkalmazottak egész nap törlik a
mozgólépcsők gumikorlátjait, a repülőtereken térden csúszó férfiak és nők
szedegetik a morzsákat a padlószőnyegen, de nem ám csak tessék-lássék, mint
máshol a világon, nem, hanem szinte szenvedélytől hevítve. A vonaton percenként
jön egy takarító, sasszemmel kutat jegymaradványok vagy elhullajtott ételmaradékok
után, vidéki kirándulóbuszunk pedig óránként állt meg, hogy az utasteret a
sofőr és kísérője kitakarítsa. Látszott rajtuk, már alig várják, hogy
megragadhassák a kis söprűt, a lapátot és a hordozható porszívót.
Más dolgokban is ilyenek: ösztönösen törekszenek
arra, hogy a legjobbak legyenek és szeretnék, ha ezt mások is elismernék.
Büszkék, de látszólag alázatosak. Keményen és szorgalmasan dolgoznak, bíznak
benne, hogy ezt mindenki elismeri, miközben önmaguk kissé szégyellik, hogy nem
elég okosak és nincs bennük alkotószellem, de nem örülnek, ha ezt más is
észreveszi. Mindent hatalmas lelkesedéssel és erőbedobással végeznek. Még
szórakozni és inni is csak így tudnak. Végtelenül udvariasak, ezért nem mondják
ki, amit gondolnak, de azt szeretnék, ha olvashatnának egymás gondolataiban.
Mindenre felkészülnek, elsősorban a legrosszabbra. A lakások falán riasztási
terv figyelmeztet az állandó veszélyre: itt bármikor megmozdulhat a föld. A
riasztási tervet minden lehetséges esetre kidolgozzák, tartalmaz olyan
részleteket is, hogy a családtagok hol találkozzanak, ha megtörténik a baj és
nincs hová hazamenni. Az iskolai tantermekben is található riasztási terv,
hasonló részletességgel. Imádják a rendet és mindent meg is tesznek annak
érdekében, hogy az országban rend legyen. Ideáljuk a yashashii, aki
mindig szolgálatkész, előzékeny, figyelmes és engedékeny. Az igazi yashashii
a világ minden kincséért sem szállna ki más előtt a liftből, de ragaszkodik
ahhoz, hogy előtte mindenki más kiszálljon.
Mindenben szervezettek. Szeretnek engedelmeskedni a rendszernek és bíznak
annak működésében. A meghajlás a japán magatartás kulcsa. Jól meghajolni csak a
japánok tudnak. Szeretnek inni, de nem bírják az italt. Szeretnek részegek
lenni, de megvetik azokat, akik berúgnak.
Az áruházakban az igazgató minden reggel
meghajlással köszönti az első vásárlókat, és ezt komolyan is gondolja. Japánban
tökéletesen kiszolgálják a vevőket.
Először
még a hetvenes években jártam ott, a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti
Galéria közös nagy kiállítását szerveztük több nagyvárosban, így Nagojában is.
Miután volt egy szabad délutánom, végigsétáltam egy bevásárlóutcán, benéztem egy lemezboltba (hetvenes évek, csak emlékeztetek rá), egy John Lennon-szerzeményt szerettem volna
venni. Nem volt ugyan könnyű a japán betűkön kiigazodnom, végül sikerült, és
találtam egy angolul nagyon-nagyon törve és beszélő fiatal lányt, aki a számítógépen megkereste
a dal címét, aztán őszinte szomorúsággal közölte velem, hogy a lemez
pillanatnyilag nem kapható. Nyelvtudásának hiányát maga is érezte, ezért a kezét a szája elé tartotta, amitől még nehezebben értettem, mit is akar mondani, de akkor már edzett voltam, kitaláltam, mosolyogva köszöntem meg a segítségét
és már indultam a kijárat felé, amikor egyszer csak előttem termett egy sötét
öltönyös, fehér inget és csokornyakkendőt viselő középkorú férfi.
-A bolt vezetője vagyok - közölte a szokásos hajlongás után. A mellette álló fiatal lány tolmácsolt angolra. - Hallottam, hogy nem találta meg, amit keresett.
-Semmi baj - feleltem.
-De igen, ez baj - folytatta komolyan a csokornyakkendős. - Holnapra meghozatjuk.
-Csakhogy holnap én már Tokióban leszek.
-Nem probléma, uram. A munkatársnőm felírja a szálloda címét, és kézbesítjük.
-Ezt nem gondolja komolyan - pedig én nem gondoltam komolyan.
-Természetesen, uram, komolyan gondolom.
-De hát Tokió innen négyszáz kilométer.
-A többit bízza ránk, uram.
Rájuk bíztam. Másnap délelőtt a Shinkansen csodavasúttal Tokióba utaztunk, volt még egy közös ebéd az egyik múzeum igazgatójával, estefelé keveredtem haza, a szállodába. A portás a maga végtelen udvariasságával közölte, hogy egy fiatal hölgy vár rám az előcsarnokban. Mondanom sem kell, hogy a nagojai bolt küldönce volt. Hozta a lemezt, hozzá pedig egy bocsánatkérő levelet a cég igazgatójától, majd sűrű hajlongás mellett, mosolyogva távozott. Kollégáim meglepődve nézték a jelenetet.
-Hát ez meg ki volt? - kérdezte egyikük.
-A császár küldött egy kis apróságot. Szóra sem érdemes - legyintettem.
Szóval őrjítőek.
Kollégáim döbbenten figyelték a
jelenetet a portás pultjától.
-Kitől kaptál ajándékot? – kérdezte
egyikük.
-A császár küldött egy kis apróságot.
Szóra sem érdemes – legyintettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése