2017. március 5., vasárnap

Sziámiak halála

Ha nem történik meg ez az eset a sziámi ikrekkel, talán bennem sem jön elő ez a történet. Még tavaly a szombathelyi kórházban operálták a szememet és Tihanyból betegszállítóval vittek, ahogy mondják,  kontrollra. Tudni kell ehhez, hogy mi az a betegszállító. Egész életemben városi gyerek voltam, mostanában, hogy vidéken – és nem akárhol, hanem Tihanyban – élek, találkozom ilyen fogalmakkal. A betegszállító nem mentőautó, hanem egy közepesen fűtött ingajárat,  közepes állapotban lévő Ford Transit, ami elindul hajnalban Veszprémből, összeszedi a szombathelyi kórházba sugárkezelésre beutaltakat, megáll négy-öt kis településen, a vezető kiszáll, besegíti a rászorultakat, végül valamikor délelőtt megérkezne Szombathelyre. Közben olyan településeken hajtunk át, amelyekről nem mertem volna feltételezni, hogy ilyenek Magyarország nyugati – tehát közismerten fejlettebb – részén léteznek. Elhanyagolt utak, elhanyagolt házak, elhanyagolt emberek. Reggel útra kelnek, délután hazaviszi őket a betegszállító. És ez így megy nap mint nap. Küzd értük a betegszállító, küzdenek értük az orvosok, hátha még néhány év marad az életükben, ami azonban nem igazi élet, hanem csak egy kísérlet a túlélésre. Az egyik faluban végigdöckölődtünk az utolsó utcán, megálltunk az utolsó ház előtt. A ház ablakai bedeszkázva, a kerítés bedöntve, mintha itt nem lakna senki, olyan volt. A betegszállító bement a házba. Telik az idő, vagy fél óra, , aztán kitámogattak egy idős férfit, akiben szemmel láthatóan alig van élet, kezében egy gyűrött Coop-szatyor, feltámogattuk a buszra, nagyot sóhajtott, ahogy leült. Az utasok többsége ismeri egymást, hiszen naponta utaznak együtt. Gégerákos, mondják, menthetetlen, nem fog beszélgetni, mondják utastársaim. Megyünk tovább, én mégis megkérdezem, miért vannak bedeszkázva a ház ablakai, mert hát a szomszédok minden alkalommal betörnek, ha látják, hogy elvisznek, mondja, hangja tényleg csak alig, de örül, hogy valaki szól hozzá, miért nem hívja a rendőrséget, kérdezem, városi fiú vagyok, szeretek kérdezgetni,  a vállát vonja, ugyan már, a szeméből olvasom, hogy ostoba naivnak tart, huszonnyolc a nyugdíjam, végülis mindegy, legyint. Megállunk egy szociális otthonnál is, a beteg nem akar jönni, várunk, amíg a sofőr és az ápolók igyekeznek uralni a helyzetet, kellene egy oxigénpalack, de hát nincs, bassza meg, ez nem mentőautó, mindnyájan türelmetlenek vagyunk, időre kellene Szombathelyre érni, meg még aznap mindenkinek haza, végre kitámogatják, mi lesz az ebédemmel, kérdezi, ne aggódjon, mondja egy ápoló,  aki szemlátomást már hozzászokott az ilyen helyzetekhez, eltesszük magának, így van ez minden nap, mondja a betegszállító, végre teljes a létszám, nagynehezen elérjük Szombathelyt, ködös, esős nap, a betegszállító egyenként felkísér mindenkit oda, ahová tartozik, egy kis papírmunka, visszafelé a társaság ugyanaz, én végzek először, kettesben ülünk a betegszállítóval, szar meló, rosszul fizetik, mondja, hát így van ez Magyarországon, de hát valakinek ezt is meg kell csinálnia korábban mentős voltam, egy kis bakonyi faluba hívtak egy fiatalasszonyhoz, a kilencedik hónapban volt, már nagyon szenvedett, amikor odaértünk, attól féltünk, hogy a kocsiban fog szülni, vittük Zircre, ott, a rendelőben éppen csak megvizsgálták, csak annyit mondtak, valami gond van, azonnal menjünk tovább Veszprémben, már láttuk, hogy vérzik, mindegy, nem húzom tovább, mire a kórházba értünk, meghalt, mi sem tudunk minden nap csodát tenni, a férje mondta akkor, hogy soha nem voltak orvosnál, terhesgondozásról nem hallottak, azt hitték, minden rendben van. És higgye el, nem ő volt az egyetlen. Akkor elegem lett.
         Hát ez jött most elő bennem, ez a  történet.


2 megjegyzés:

  1. Ó, nem csak felnőttek.

    Nem visszarévedek, csupán visszatekintek. Tizenkét évre. Egy másik világra. Jobb-e? Nem tudom, csak azt: másik.
    Pénteken délután az utolsó órák után megebédeltek a gyerekek, majd a nagyobbacskák kisebb csoportokban elindultak a buszpályaudvarok felé. Kísérettel. Tanárok, gyógypedagógiai asszisztensek mentek velük, segítették fel őket a buszokra, bízták őket a sofőrök jóindulatára, megbeszélve, hol kell leszállniuk, hol várják őket a szüleik. Megvárták, míg az utolsó busz is elindult, s akkor ők is hazafelé vették az irányt.
    Miért nem jöttek értük a szüleik? Zömük egyedülálló, dolgozó nő. Gondviselő, ahogy a napló rovata írja. Nem volt módjuk minden pénteken otthagyva munkát, s esetleg a hozzánk járó gyerek testvéreit, dél körül Pestre utazni, estére hazaérni.
    Veszélyes volt? Talán. Annyira, mint az élet. Mégis mindegyikük mindig hazaért. A szülők, akiknek a döntése volt, hogy eléggé érettnek látják-e a gyermeküket az ilyen utazásokra, várták őket az állomáson, megállóban, megnyerve a pénteket a munkának, a délutánt bevásárlásnak, házimunkának. Kevesek kezében volt még mobil, hogy hívhassák egymást késés esetén. Mégis működött a rendszer.
    Néhány évre elvesztettem a fonalat, s mikor újra felemeltem, a végén nem menetrendszerinti buszjáratok lógtak, hanem szállítószolgálatok. Nem csomagszállítók, hanem betegszállítók. A járművek formája, színe, mint a mentőautóé. Személyzete sofőr és betegkísérő. Házhoz jönnek, azaz pénteken az iskolához. Jöhetnek értük tíztől, s gyakran jönnek is. Így a péntek a gyerekek egy részének csonka. Mindig ugyanaz a néhány óra marad el, de már tíztől tűkön ülnek, mert bármikor beléphet értük a kolléganő:
    – Megjöttek. Pakolj, öltözz gyorsan! Öt perc múlva indultok.
    Nem akkor pakol. Már csak felkapja, amit előző nap összerakott, kézbe fogja az úticsomagját, s elszalad wc-re. Elbúcsúzik, és megkezdődik az utazás. Ha szerencséje van, iskolánkból nem egyedül utazik abban a kocsiban. Először összeszedik a kórházakból az útitársakat: idős bácsikat, néniket; súlyos betegeket. Mikor tele a kocsi, elindulnak, és mennek, mennek, míg az utolsó utas is célba ér. A szerencsések az Alföldön laknak, ahol ritka a településhálózat, s két falu, városka között fut a kocsi. Ők már estére hazaérnek. A kevésbé szerencsések aprófalvas, zsákfalvas dunántúli dombok közt, Borsod, Abaúj és Zemplén völgyek szabdalta tájain néha tizenkét órát tart az út.
    A vasárnapi ebéd is bizonytalan, mint a kutya vacsorája. Már délelőtt a ház elé állhat a mentőforma kocsi, s nem várnak, míg kihűl a leves, megsül a hús.
    - Fogd a táskád öcskös, aztán ugorj! Gyere már, mert itt hagyunk.
    Most ez a lehetőség. Már ha ez lehetőség.
    Nem is értem, mért nem tud összpontosítani ez a gyerek, mitől fáradt, mitől nyugtalan, hiszen otthon volt a hétvégén. Vagy úton - a lakásuk és az iskola között.


    nemcsak mostanában - 1986: Ukk, Rigács, Hosztót: mint egy rémálom.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bocsánat, hogy csak most írok, valahogy megszoktam, hogy soha senki nem válaszol. De agyon jó írás, és persze szomorú, nagyon is. Írjon, ha kedve van odzegyorgy@gmail.com

      Törlés