Az utolsó harmad

A hetvenedik év fordulópont. Következik az élet utolsó harmada. Most már aztán őszintén. Az életről. Amit átéltem, amit szerettem volna átélni és amiről azt hittem, hogy átéltem. Kezdjük a nehezebb ügyekkel. 
A zsidóság.

Tizenhat éves voltam, amikor anyám beíratott a Budai Táncklubba. Heti két foglalkozás délutánonként. Nekem azonban eszem ágában sem volt megtanulni táncolni, nem érdekelt, nem szórakoztatott. A tánctudás fontos eleme az általános műveltségnek, magyarázta anyám, aki mindig szeretett hangsúlyt adni a döntéseinek. Nem vitatkoztam vele, mert nem lehetett meggyőzni, inkább hazudtam. Ez volt az én fegyverem. Sokszor rájöttek, hogy hazudok, de nem mindig. Az jó érzés volt. „A néptánctól a keringőig” – ez volt a program címe és ez végképp meggyőzött, hogy nekem semmi keresnivalóm nincs ott. Azért mindig elmentem, egy füzetbe aláírtam, hogy jelen voltam, aztán a  folyosón vagy egy üres tanteremben olvastam, hallgattam a kiszűrődő zenét és a tánctanár okoskodó utasításait. Egy alkalommal a folyosón, az egyik ablakmélyedésben ült egy lány, felhúzott lábakkal és engem nézett. Mintha rám várt volna. Együtt indultunk haza, gyalog. Csak úgy beszélgettünk, iskoláról, nyaralásokról, szülőkről, filmekről. Megálltunk, éppen a Margit-híd budai hídfőjénél.

         -Te a Radnótiba jársz? – kérdezte.

         -Igen – feleltem. - Ezt már megbeszéltük.

         -Zsidó vagy? Anyám azt mondta, jó gimnázium, de csak zsidók járnak oda.

         -Ez hülyeség – feleltem.

         Felszállt a villamosra Óbuda felé, én átsétáltam a hídon.

         Aztán szép lassan kiderült minden. A tetovált szám nagynéném karján, amit olyan gondosan leplezett, a kép nagymama hálószobájában, egy fiatal, kalapos férfi, elegáns zakó, nyakkendő, anyám öccse, aki „elesett a háborúban”, ezt mondták, ha megkérdeztem, ki volt ő. Apa időnként „felbukkanó, régi”  barátja, akivel valójában Beregszászon volt  munkaszolgálatban, nagypapa Bergen-Belsenben, nagymama és Klári Auschwitzban, nagymama és anyám gettóban. Anyám első férje eltűnt, akárcsak apai nagypapám, akit az utcán fogtak el. Mi nem voltunk vallásosak, nem tartottuk a zsidó ünnepeket, ha szóba került Izrael, akkor más témára tereltük a szót. Soha nem beszéltünk erről. Most már értem.  Vannak dolgok, az igazán komoly dolgok, amikről nem lehet beszélni. Nem lehet csak úgy leülni a nappali foteljeibe és elmesélni, milyen is volt az.

         Másnap reggel kimentem a fürdőszobába, a tükörbe néztem és azt mondtam: tessék, zsidó vagyok. De nem történt semmi. A villamosok és az autóbuszok ugyanúgy közlekedtek,  a rádió ugyanúgy mondta a híreket, anyám ugyanúgy melléöntötte a kávét, mint más napokon, tanítás után együtt sétáltam haza Érchegyi Jutkával (iskolai hajókiránduláson, az érettségi évében)

ez sorsközösség volt, én dadogtam, ő pedig már a hatodik műtétjén volt túl a gyermekbénulás szövődményei miatt. Közel laktunk egymáshoz, ő a Landler Jenő utcában, mi a Bethlen téren. A kapujuk előtt mindig megálltunk beszélgetni. Okos lány volt.

Valami azonban mégis történt. Két évi együtt-sétálgatás után egyszer csak azt mondta.

         -Gyere fel hozzánk, anyukám látni szeretne.

         Engem addig senki más anyukája nem szeretett volna látni, nem is tudtam, milyen érzés az. Anyukája szép asszony volt, megölelt, örült, hogy lát, mondta, és majdnem elsírta magát.

         -Együtt voltam a gettóban édesanyáddal – mondta.

         Hát ilyen ez.

Nem mondom, hogy megváltozott az életem, de valahol mégis megváltozott. Addig nem voltak barátaim, nem is hiányoztak. Testvérem sem volt, soha nem kérdeztem meg a szüleimet, hogy miért, gondoltam, ha lesz kedvük, elmondják, később megtudtam, de apám akkor már nem élt, nem tudtam megbeszélni vele. A Főiskolán, később a Malévnél ösztönösen olyan fiúkkal barátkoztam, akik zsidók voltak. Nem így kezdődött, nem beszéltünk róla, nem is volt mit, egyikünk sem volt soha vallásos, egyszerűen velük bizalmasabb voltam, mint a többiekkel. Egyszer elmentem egy könyvtárba, zsidóságról szóló könyveket kerestem. Nem vittem haza őket, nem akartam, hogy anyámék tudják, mennyire érdekel, és mert nem vettem jónéven, hogy így kell megtudnom, ki is vagyok. Szerettem őket, de már nem bíztam bennük úgy, mint korábban. 

Anyám mindenáron zsidó lányokat keresett nekem a baráti társaságunkban. Meghívták a szülőket, akik hozták a lányukat, vagy mi mentünk látogatóba és nekem is mennem kellett. Sokszor kényszerű beszélgetések alakultak így, nem is mindig törekedtem arra, hogy rokonszenves legyek. Somogyi Jutka, Tarján Zsuzsi, Éva, egy mérnökhallgató Zuglóban, Gortvai Kati. Ezekből az évek során mind laza, megfogalmazhatatlan kapcsolatok lettek, Zsuzsival együtt jártunk Főiskolára, Fényes Évával is egyszer voltunk moziban, Gortvai Kati franciára tanított, egyszer csókolóztunk, később azt mondta, már nem emlékszik rá. Szóval a kísérletek nem sikerültek, maradtak a legényélet kalandos közjátékai. Volt Szilvi a Főiskolán, soha nem beszéltünk a zsidóságról, de önfeledt órákat töltöttünk együtt.

Nem voltak ebből hátrányaim. Ha nem kaptam fizetésemelést vagy nem léptettek elő a hivatalban, nem gondoltam, hogy a megkülönböztetés miatt. Feltehetően lusta voltam. Okos fiú, de lusta. Mindig ezt mondták rólam. Sokan azt gondolták, hogy a Külügyminisztérium antiszemita munkahely, de én itt sem éreztem soha, hogy hátrányban lehetek. Első főnöknőm, Bollobás Enikő egyenesen kedvelt, „csak a zsidó fiúk szórakoztatóak”, mondta egyszer, amikor kettesben sétáltunk hazafelé.

Hosszú és vidám legényéletem volt, nem válogattam a lányok között. Humorral és kedvességgel sok mindent el lehet érni. Szóval nem csináltam titkot a zsidóságomból, sem az írásaimban, sem az ismerőseimnél, van ötezer év előnyöm a nem-zsidókkal szemben, éppen elég ezt nekik behozni.

Végül nem-zsidó lányt vettem feleségül, harminc évesen, amikor éppen igyekeztem megkomolyodni. A lányaim előtt pedig nincsenek titkok, bejártuk együtt a fél világot, minden kultúrát befogadnak, élvezik, hogy mindenhová tartoznak, de semmi sem kötelező.

És még vissza, a gyerekkorba. Nagypapával sétáltam a Városligetben. Szembejött velünk egy sötét ruhás férfi. Megszorította nagypapa kezét és megérintette a vállát.

         -Csak a hiány állandó az életben – mondta szomorkásan és továbbment.

         Leültünk egy padra, nagypapa rágyújtott.

         -Ő volt Weisz rabbi. Láthatod, mindent tud, azért ő a rabbi.