Az utolsó harmad.: 8. Brüsszel, 1958

Éppen kilenc éves voltam a világkiállítás idején. Apukám ott dolgozik, Brüsszelben, mondtam, ez volt a szerényebb változat, valójában ő volt a magyar kormánybiztos. Nagyon büszke voltam rá, sokszor elalvás előtt ki is mondtam hangosan, de persze, csak magamnak:  kormánybiztos. És én is ott voltam, ami akkoriban nagy dolognak számított, külföldre utazni, különösen Belgiumba.

         Aztán egyszercsak ott álltam a magyar pavilon előtt. Lobogott a magyar zászló, én hazafiságom csúcsára érkeztem, majdnem el is sírtam magam. Világkiállítás, és mi is ott vagyunk, ahol ott van mindenki.  Kalapos amerikaiak álltak meg és fényképeztek bennünket, mintha más bolygóról jöttünk volna.

Mire emlékszem? Mindenre. Nagy lakás a Rue de Chevaliers-n, hívólift, kaputelefon, a nappaliban televízió, egy este Romy Schneider-filmet néztünk, akkoriban ő volt a nagy csillag, húsz évesen már világhírű és gyönyörű, apám olvasta is az újságban, hogy éppen Alain Delonnal fut,  

sőt, éppen ott jártak, Brüsszelben, a magyar pavilonban is voltak, a német színésznő somlói galuskát evett, hát ez igen, gondoltam, de hát a tizenegy év korkülönbség akkor soknak látszott.  Apámat fekete Buick szállította sofőrrel, Bon jour, Monsieur George, esténként sétáltunk a fényes Avenue Louisse-en, az utcán kis papírzacskóból sültkrumplit ettünk és Coca-Colát ittunk, Egyszer felhívtuk Budapesten nagymamát, hogy vagytok, kérdezte, jól vagyunk, és ti, mi is, kétszer megszakadt a vonal, biztos belehallgatnak, jegyezte meg apám. Szüleim  Paul Anka-koncertre mentek, kiöltöztek, ahogyan illett, apám, szájában cigarettával, még megnézte magát a tükörben, és ivott egy pohárka konyakot, hogy jobb hangulata legyen, engem addig beadtak a magyar pavilon étterembe, amit egyáltalán nem bántam. Szerettem ott lenni, nézegettem a vendégeket,  láttam egyszer Sophia Lorent is, a teremfőnök kissé meghajolt előtte, amikor tüzet adott neki, ő pedig kedvesen mosolyogva megköszönte. A pincérnők népviseletben szolgáltak fel, az egyik sarokban, kis dobogón a cigányzenekar, megőrjítettük a belgákat.  Hajnalban Kecskemétről különgép hozta a magyar csirkéket, mert a szakácsok ragaszkodtak a hazai nyersanyaghoz. Erre az alkalomra találtuk ki a somlói galuskát, mikor jön Székely Mihály, Palánkai Klára és Fischer Annie, mikor lép fel Rodolfó, erről beszélt apám a munkatársaival, amikor ott ültek az irodájában, megállás nélkül cigarettáztak és szőtték a terveket. Láttam is őket a pavilonban sétálgatni, különösen Melis ragadt meg bennem, ahogy fehér szalmakalapjában jókedvűen osztogatta az autogramokat, apám is elkísérte őket, közben egy munkatársát elküldte, hogy érdeklődjön, hány jegyet adtak el a magyar nap esti hangversenyére, hát ilyen  nincs, Odze elvtárs, jött vissza a fiatalember lelkesen, mi vagyunk a legjobbak.  Jól működött minden, csak apám volt gondterhelt.

         Meglátogatja a pavilont Vorosilov elvtárs.

         És ennek fele sem tréfa.

         -A szovjet elvtársak azt kérik, hogy gyerekek fogadják – mondta apám. Fel-alá sétált az irodájában, vele volt a sajtófőnöke, ő is fel-alá sétált az irodában.

         -Akkor gyerekek fogják fogadni. És legyen Gyurika az egyik – mutatott rám a sajtófőnök.

Este otthon is erről beszéltünk.

         -Úttörőnyakkendőt hoztál? – kérdezte anyám.

         -Nem hoztam – estem kétségbe. Hogy is lehettem ilyen felelőtlen? Eljövök Brüsszelbe úttörőnyakkendő nélkül? És hosszú nadrágom sem volt, elvégre nyár volt, azokban az években nem öltöztették a gyerekeket márkás ruhákba, volt két rövidnadrágom meg egy hosszú, ünnepi alkalmakra, pajtásavatásra, ilyesmi. De hát ki gondolt Vorosilov elvtársra?

         -Jó lesz a kis pántos nadrágod – döntött végül anyám.

(A kis pántosban, ezúttal családi körben, a belga tengerparton, anyám, aki a hajamat igazgatja "folyton a szemedbe lóg", apám és Berendiné, apám titkárnője)

         Szóval fogadtuk Vorosilov elvtársat. Ketten voltunk, magyar kisfiúk, ott álltunk a bejáratnál, mellettünk színes népviseletbe öltözött fiatal lány virágcsokorral. Ahogy illik. A tokaji már a hűtőben volt, a poharak egy tálcán a háttérben várakoztak.

Vorosilov megköszönte, puszit is adott, én kezet ráztam vele. Fénykép is készült, kissé megszeppenve állok a sok felnőtt között a kis pántos nadrágomban, amihez szemlátomást nemigen illett a zokni és a szürke pulóver. Vorosilov átölelte a vállunkat, aztán félresodort  bennünket a tömeg. Kaptunk még vacsorát, én fatányérost, kis magyar zászlóval és csokoládés palacsintát.

Közben arra gondoltam, hogy Romy Schneiderrel szívesebben töltöttem volna az időt. De hát az ember ne legyen telhetetlen.