Varsó, Okecie repülőtér, 1982. november 27. 17:40
Wojtek Pribolski tizedes beül egy szolgálati Warszawába. Egy
perccel később megáll a repülőgép mellett. A két katona nem is figyel rá.
Fáznak. A tizedes előhúzza a géppisztolyt, a fejével az autó felé int, a fiúk még
nem is értik, mi történik.
-Üljetek
be és tünés.
Felmegy a
fedélzetre. Kinyitja a pilótafülke ajtaját. Három arc néz vissza rá. A
géppisztolyt a fedélzeti mérnök hátának szegezi.
-Nyugat-Berlinbe
megyünk. Tempelhofra - mondja angolul.
Varga
kapitány lábával megnyomja a riasztógombot, ami a földi irányítókat
tájékoztatja a fegyveres gépeltérítésről.
-Természetesen
– feleli. Ezt tanulták. Együttműködési készséget kell mutatni. Miért éppen
Tempelhofra? Ismeri a repülőteret.
Tudja, hogy rövid a leszállópálya, de megoldható.
-Nincs
időhúzás – mondja a katona. – Ismerem az előírásokat. Itt dolgozom, a
repülőtéren. Tudom, hogy már értesítette a diszpécsert.
-Ha nem
indulunk, akkor óránként lelövök egy túszt.
-Beszéljük
meg. Varga Imre vagyok, a parancsnok,
mellettem Bodolik Tamás, hátul pedig Nagy Árpád fedélzeti mérnök.
A műszerfalra mutat, amelyiken három
érzékelő is mutatja, hogy a bejárati ajtó és két csomagtér ajtaja nyitva van.
-Felszállási
engedélyt is kell kérnünk – teszi hozzá Bodolik. – És repülési tervet. Nem lesz
egyszerű, az endéká fölött…
-Tempelhof?
– kérdez vissza Varga.
-Igen. –
A géppisztoly még mindig a fedélzeti mérnök hátának feszül.
-Beszélnem
kell a vezető légiutaskísérővel.
Wojtek
bólint.
-Klári,
gyere be.
Várakoznak,
Varga a repülési kézikönyvben megkeresi Tempelhof adatait. Repülési útvonal,
rádiófrekvenciák, megközelítés.
-Mi
újság? – kérdezi a diszpécser a toronyból, angolul.
-Egy
fegyveres katona van a pilótafülkében. Tempelhofra megyünk. Ötven utas van a
gépen, azt mondja, ha nem indulunk, végez velük.
-Pillanat
- a vonal megszakad.
Klári
belép a pilótafülkébe.
-Uramisten
– mondja.
-Nyugalom
– és Varga kapitány szemlátomást nyugodt is, mintha már százszor csinálta
volna. -Beszéltem a toronnyal. Tempelhofra megyünk.
Klári némán
áll.
-Ott
mindenkit elenged? – kérdezi Varga.
-Igen –
feleli a katona.
-Rendben.
Klári, mondd be, hogy késésben vagyunk, de aggodalomra semmi ok. Ne remegjen a hangod. Beszélj a többiekkel
is. Semmi pánik.
Klári
megigazítja fején a fehér kendőt. Rendben. Ne
remegjen a hangod. Igyekszik. Voltak már kalandjai, de ilyen
veszélyhelyzetet még nem élt át.
Ne remegjen a hangja? Könnyű ezt
mondani. Olvasott már eltérítésekről, most eszébe jut az oktatás, együtt kell
működni, tudja ezt mindenki, csak ezek a szavak másképpen hangzanak el egy
tanteremben és másképpen szemben egy géppisztollyal.
-Hozom a
kávét – mondja Klári. - Megkínálhatjuk? – kérdezi a katonától.
-Kérjen
indulási engedélyt – mondja Wojtek.
Akkor
szólal meg a rádión Jurek, a diszpécser.
-Úton van
egy közvetítő Budapestről. Vele kell egyezkedni, mert magyar felségterületen
vagytok. Addig nincs felszállási engedély.
-Mikor
érkezik?
-Már úton
van. Szólok.
Klári
visszamegy a kabinba, leül a felcsukható szolgálati ülésre. Hölgyeim és
Uraim. Nem is remeg a hangja. Bátor lány. Életében csak egyszer érzett
félelmet, amire emlékezett. Tizenhét
éves volt. Egyedül ment haza. Este volt, tíz
óra, a szokásos időpont, amit apa szigorúan megkövetelt. Követte egy férfi. Még
egy sarokra volt a kaputól, kezében a kulcs, ami a biztonságot jelentette. Nem
kiáltott segítségért, úgy érezte, ezt most neki kell megoldania. Futni kezdett,
a férfi utána. Megfogta a karját, ő azonban kiszabadította magát, de érezte a
férfi erős testét, az alkoholt a leheletében. Mintha megállt volna az idő vele.
Remegett a keze, ahogy kinyitotta a kaput és bezárta maga mögött. Jól van Klári, bátor voltál.
Holnap: Simon Ernő, a túsztárgyaló megérkezik Varsóba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése