Egy kínai
Li Zhao-xing (a könnyebb
kiejthetőség kedvéért Li Csao-hszing) kínai külügyminiszterrel is csak
kézfogásig jutottunk, amikor magyar delegációk tagjaként találkoztam vele.
Ilyenkor az ember elmormol egy bemutatkozást, de biztosra veszi, hogy a
miniszter nemigen jegyzi meg sem az arcát, sem a nevét. Én magam is sokszor
voltam így és nem éreztem csalódást, ha valaki később nem emlékezett rám. Li
amúgy nem tartozott az átlagos kínai politikusokhoz, nyitott volt, jókedvű és
dinamikus, fogadásokon még kényesnek számító ügyekről is szívesen elegyedett
beszélgetésekbe, sőt vitákba diplomatákkal. 2006 őszén, amikor a világ televiziói a
budapesti utcai harcokról számoltak be,
egy este éppen a francia miniszterelnök tiszteletére adott fogadáson válogattam a sajtok
közül, amikor valaki gyengéden megérintette a vállamat.
Li külügyminiszter volt, kezében egy vörösboros pohárral.
-Jó, hogy látom – mondta. – Mi történik most
Budapesten?
-A helyzet még átláthatatlan – mondtam. Azt nemigen mertem
bevallani, hogy semmiféle hivatalos tájékoztatást nem kaptunk a
Külügyminisztériumtól, amit tudtam, azt főleg a barátaimtól hallottam.
-Megbukik a kormány? – kérdezte. – Ez a legfontosabb kérdés.
-Nem hinném. Csak a személyes véleményemet mondhatom –
feleltem. – Nálunk nincs nagy divatban a felelősség vállalása. Ellenzékben
mindenki az erkölcsökről szónokol, aki kormányoz, az pedig ragaszkodik a
hatalomhoz. Mindenáron.
-Ezt hívják demokráciának – felelte Li. – De köszönöm, hogy
elmondta.
-Én is köszönöm.
Többet nem találkoztunk, nem is beszélgettünk. Azt azonban
észrevettem, hogy a kínai külügyminisztériumban ezt követően mindig nyitott
ajtók vártak, bármilyen szintű és rangú hivatalnokkal szerettem volna beszélni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése