Diplomáciai emlékeim gyöngyszemei - befejező rész: Meghurcoltatásunk története

Meghurcoltatásunk története - és éppen Japánban 

Japánban töltött hétvégénk végén Perosa kollégám vasárnap délutánját is feláldozza, hogy kivigyen bennünket a tokiói repülőtérre. Szeretem őt, jól tudunk beszélgetni. Az út majdnem ötven kilométer, van tehát időnk. Japánról esik szó, meg persze, meg Kínáról.

-Azért itt sem tökéletes minden - mondja végül, amikor megérkezünk Naritára.- Majdnem lehetetlen őket meggyőzni, ha egyszer úgy vélik, hogy igazuk van.

Megöleljük egymást, ő maga sem gondolta még akkor, hogy a viszontlátás milyen gyorsan bekövetkezik, és az ő utolsó mondata valósággá válik.

Illedelmesen sorban állunk az All Nippon pultjánál, majd a jegykezelőnek átadom a jegyet és az útlevelet. Hosszasan lapozgatja, én meg nem szeretem, ha valaki hosszasan lapozgatja az útlevelemet és közben meg nem mond semmit.

-Valami gond van? – kérdezem udvariasan.

-A kínai vízumot keresem – feleli.

-Ne keresse – mondom. – Diplomata vagyok, Kínában dolgozom, nekem nem kell vízum.

-Akkor rendben van – mondja és lapozgat tovább. Erre áthajolok a pulton, amit a japánok persze nem szeretnek, és megmutatom az útlevelemben azt a betűjelet, amit a kínai határőrizet ütött be első megérkezésemkor, a pekingi repülőtéren.

-Ez azt jelenti, hogy „vízummentes” – magyarázom.

-Így már rendben. De ha megengedi, lefénymásolom az útlevelét.

Nem örülök neki, de hát repülni is szeretnék, rendben van, felelem.

Visszajön, átadja az útlevelet, felveszi a csomagot, kiadja a beszállókártyát. Azt is bevallom, nem szeretem az ilyen közjátékokat, kiszolgáltatottnak érzem magam. Ez azonban csak múló rosszkedv, Marival elmerülünk a gyönyörű illatszerboltok mélyén. Újabb útlevélvizsgálat, ezúttal rendben van minden. 

-Kár volt idegeskedni – mondja Mari már a váróteremben. Van még harminc percünk a beszállásig. Elköltjük utolsó jenünket is. Éppen visszafelé tartok az ajándékboltból, amikor látom, hogy egy All Nippon tisztviselő Marival társalog.

Szeretné még egyszer megnézni az útlevelünket.

Újra elmagyarázom a helyzetet, megmutatom neki, hogy az elmúlt három évben hány alkalommal léptem ki-be Kínába, ugyancsak megmutatom a kínai diplomata-igazolványomat, a tisztviselő mindent gondosan áttanulmányoz, ám nem tudom az arcáról leolvasni, hogy sikerült-e meggyőznöm.

-Minden rendben? – kérdezem.

-Esetleg készítenék egy fénymásolatot az útleveléről – mondja.

-A kollégája már készített egyet – nem tagadom, most már mérges voltam, nem csak azért, mert, mint írtam, nem szeretem a hatóságok vagy ál-hatóságok efféle közjátékait, hanem azért is, mert az ázsiaiak nem mondják el, mit is gondolnak ilyenkor, pedig könnyebb lenne az együttműködés. Ha például ez a tisztviselő akkor megmondja, miért kéri a fénymásolatot, tudtam volna segíteni neki. De nem mondta meg. Az ázsiaiak sokat beszélnek, olykor azonban keveset mondanak. – Egy másolat elég.

A tisztviselő még ott lábatlankodik körülöttem, de látja rajtam, hogy ideges vagyok. Amúgyis beszállunk az autóbuszba, ami a repülőgéphez visz. Ám a tisztviselő megelőzött bennünket, már ott áll, a betonon, a lépcső feljáratánál, a rövidhullámú recsegőjébe beszél. Le vagy te szarva, gondolom, ám nem becsültem fel a helyzet teljes komolyságát. Már elhelyezkedünk a gépben, már belelapozok az újságba, amikor megáll előttem egy légiutaskísérő és egy eddig soha nem látott, komor tekintetű All Nippon tisztviselő.

-Le kell szállnia, uram – mondja. – Önnek nincs vízuma Kínába.

Azt hittem, rosszul hallok. Vagy filmet látok.

-Valóban nincs – felelem és türelmet erőltetek magamra, ám ez nem könnyű. – Diplomata vagyok, nekem a kínai hatóságok akkor sem adnak vízumot, ha kérnék. Ellenben van diplomata-igazolványom…

-A gépnek indulnia kell, uram, kérem, hogy szálljon ki.

Közben szeme sem rebben.

-Hívják fel a kínai nagykövetséget és ők megerősítik, hogy magyar diplomatának nem kell…

-A nagykövetség zárva van, uram. Aranyhét van. Önt a kínai hatóságok ki fogják toloncolni Pekingből, és nekünk kell Önt visszahoznunk Tokióba.

-Aláírok egy nyilatkozatot, hogy ez nem fog bekövetkezni – mondtam.

Ezt a tisztviselőt azonban semmiféle érv nem hatott meg.

-A csomagját már kivettük a gépből. És amennyiben a felszállási időpontig nem hajlandó kiszállni, hívjuk a repülőtéri rendőrséget és a szabályok szerint letartóztathatják a repülés biztonságának megsértése miatt.

És meg is jelent mögötte két férfi, egyelőre nem rendőrök, hanem légitársasági alakok.

De azt láttam, hogy esélyeink minimálisak. És az egyik férfi már meg is ragadta Mari vállát, hogy elmozdítsa a székből.

Nem volt mit tenni.

Miközben csodálkozó és megvető tekintetektől pásztázva végigmentünk az utastéren, még mindig nem akartam elhinni, hogy mindez velünk történik. Egy japán utas átadta a névjegyét.

-Mindent láttam – mondta angolul.

Visszatértünk a váróterembe.

Mi lesz velünk?

Néztem Marit, szegény, gondoltam. Annyira akarta látni Japánt. És ez a vége. Kapok egy telefont az egyik japán légitársasági tisztviselőtől, hívom Perosát.

-Indulok – mondja és nekivág az ötven kilométeres útnak Naritára. 

Két óra múlva megjelenik, közben mintha javulnának az esélyeink. Aznap több gép nincs már Pekingbe, de az All Nippon vállalja, hogy elhelyez bennünket a repülőtéri szállodájukban, gondoskodik a költségeinkről és másnap reggel indulhatunk.

-Most egyszerre nem fontos a vízum? – kérdezem mérgesen, de senki sem válaszol.

Perosa szerint belátták, hogy tévedtek, de még nem kérnek bocsánatot, mert ahhoz főnöki jóváhagyás is kell, a bocsánatkérés ugyanis komoly dolog. Mari már erejének végén, ő minden megpróbáltatást bír, ha kell, napokig nem eszik és nem iszik, de az efféle bánásmódot nem szereti. Perosa elvisz bennünket a szállodába, kapunk egy igazolást, hogy ingyen vacsorázhatunk, közben a melegített ülőkéjű, tizenhat programra állítható vécé sem derít jobb hangulatra.

Azért együnk valamit, mondom.

A csillogó-villogó liften felmegyünk a csillogó-villogó étterembe. Az asztalunknál megjelenik egy rendkívül készséges, elegáns pincér, átveszi az All Nippon vacsora-szelvényét.

-Két sört kérek és két vajas zsömlét – éhesek vagyunk, de a fáradtság meg a levertség most erősebb.

A pincér elmegy, majd visszatér egy sötét ruhás alakkal, teremfőnöknek nézem, de lehet, hogy a császári család tagja.

-Uram, az Ön vacsoraszelvénye szerint Ön vacsorázni óhajt nálunk.

-Nem óhajtok semmit, csak két sört és két vajaszsömlét.

-De az nem vacsora. Azt nem tudom elszámolni a vacsoraszelvényre.

-Akkor nagyon kérem, bassza meg a szelvényeket és hozzon, amit akar.

Mari azért csak elmosolyodik. Megérinti a kezem.

Ja, és a másnap. Reggelinél már felbukkant egy-egy óvatos All Nippon tisztviselő, szemlátomást vizsgálgatták a lelkiállapotomat. A repülőtérre érve féltő gondoskodással bántak velünk, útlevelünkbe még véletlenül sem pillantottak bele, előléptettek bennünket az Üzleti Osztályra, szóval, ahogy kell,  Pekingbe érve pedig ott várt az All Nippon képviselője, Tanaka úr, na most figyeljen, mondtam neki, mert hiába szeretnék, hogy kitoloncoljanak, nem fognak kitoloncolni. És persze, igazam is lett. 

         Akkor persze elhangzott a hivatalos bocsánatkérés is. Két japán főnök szertartásosan meghajolt előttünk.

Még egy kis utójáték.

Fél évvel később, amikor átutaztunk Tokión, babonából, hogy elűzzük a gonosz szellemet, ismét az All Nippon szállodájában laktunk, jól is éreztük magunkat, most már én is önfeledten próbálgattam a vécé számtalan alsómosó berendezését. Másnap reggel, amikor sorban álltunk a jegykezelő pultnál, a tisztviselő belelapozott az útlevelembe és megkérdezte.

-Vízuma nincs?

         Neki biztosan nem szóltak, hogy vigyázzon velem.