Úgy fest, hogy az első lépést a baloldalon
megtették, ám ez még csak a kezdet. Nehéz
lesz elszakadni a régi MSZP-s fiúktól és lányoktól, de nagyon nehéz lenne csupa
új emberrel is kezdeni, ráadásul a baloldalon a továbbra is szétforgácsolódott mozgalommal
nehéz lesz közös hangot találni, az idő viszont szorít, a személyes érdekek még
mindig fontosabbak az elveknél. A „buktassuk meg Orbán Viktort” nem stratégia.
Ezen a ponton talán nem árt felidézni a
brit munkáspárt 1997-es hatalmas sikerét a náluk sokkal esélyesebbnek tartott
konzervatívak ellen. Rádöbbentek, hogy már nincs esélyük a régi szakszervezeti
dumával, de arra is gondolniuk kellett, hogy sokan ragaszkodnak a múlthoz,
sokan éppen családi hagyományok miatt, ami egyáltalán nem megvetendő. Ezért
körülnéztek és rátaláltak egy vagány, kedves, közepes képességű fiatal,
népszerű, jókedvű, kissé populista képviselőjükre, akit történetesen Tony
Blairnek hívtak, majd 1994-ben pártvezetőnek választottak. Kitalálták, hogy a
rend kedvéért mellé állítják John Prescottot, a régiek emberét, aki majd
megszólítja a nyugdíjasokat, képviseli a folyamatosságot, és nyomja a
szakszervezeti banalitásokat, mert van, akinek ez kell, valamint Peter
Mandelsont, aki majd kitalálja az új gazdasági modellt és megszerzi az üzleti
körök támogatását. Alastair Campbell, egy ravasz bulvárszerkesztő lett a
mindenható kommunikációs vezető (becenevén szarkeverő), és ezzel a vezetéssel nekivágtak
a kampánynak. Pontosan tudták, hogy nem a program a fontos, mert a programot
kevesen olvassák és a pártok, amikor megnyerik a választást, már legyintenek a
programra. Az számít, hogy a vezetők kinek mit mondanak, hol mondják és hogyan
mondják azt, amit mondanak. Tudatosan megterveztek minden nyilvános szereplést,
minden vidéki találkozót, összehangoltak minden rendezvényt.
A Munkáspárt 1997-ben 179 mandátumos
többséggel aratott elsöprő győzelmet. 1974 óta ez volt az első győzelmük.
Ha Botka nyerni akar, akkor neki is a klasszikus
hármas körben kell gondolkodnia: a régiek, a bizonytalanok és a kiégett
Fidesz-szavazók, de nem szabad azt a hibát elkövetnie, hogy minden csoporthoz
neki magának kell szólnia. Nem a többi baloldali mozgalommal kell foglalkoznia,
hanem olyan jól kommunikáló szakembereket kell – most már aztán mielőbb – maga
mellé vennie, akik ugyanazt mondják,
amit ő, csak másoknak, más hangsúlyokkal, más prioritásokkal. Azért nem
a baloldaliakkal kell foglalkoznia, mert ha csakugyan vonzó programot tud
hitelesen előterjeszteni, és sikerül a megcélzott rétegeket maga mellé
állítania, akkor a kisebb pártok – bizonyos kivétellel – csatlakozni fognak
hozzá, mert így látnak esélyt egy sikeres koalícióban történő részvételre. Egy
választási győzelemhez összeálló társaságnak ma is vannak közös pontjai, és
nyilván mindenkinek fel kell adnia bizonyos elképzeléseket. A koalíció kényes
műfaj, végtelen türelem és okos taktikázás is kell hozzá.
És persze, még valami. Kellene egy
hivatásos, kemény, szakértő, elfogult, de mégis hiteles média is. Londoni
diplomata koromban volt szerencsém ismerni egy bizonyos Nicholas Jones nevű
újságírót, aki húsz éven át volt a BBC politikai munkatársa és úgymond
szakosodott a Munkáspárt ügyeire. Ő volt az, aki mindent tudott róluk, amit ő nem tudott, azt nem volt érdemes tudni,
és sokat segített is nekik.
Hát valahogy így.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése