Életem 50.V: Nevem Odze

 Nevem: Odze

Szeretem a nevemet és szinte hálás is vagyok érte, amiért ilyen különleges, az egyetlen ebben az országban. Távoli rokonaim élnek Kanadában, Angliában, az Egyesült Államokban, de olyan távoliak, hogy nem is ismerem őket. Sokan kérdezik, honnan származik a név, általában azt válaszoltam, hogy a dédnagyapám édesapjának kovácsműhelye volt Rostockban, ami köztudottan az Ostsee régió központja, onnan széledt szét a család. Néhányan vállalkoztak a hosszú hajóútra az Újvilágba, az én őseim azonban elég bátrak voltak ahhoz, hogy Magyarországon telepedjenek le. Az egészből persze egyetlen szó sem igaz, de nincs jelentősége.

- Milyen név ez? – kérdezte tőlem Hanft úr is, az angoltanárom, aki tizennyolc éves koromban nyelvvizsgára készített fel,  de nem érdekelte a válasz. Nem volt nehéz dolga velem, az általános iskolát Indiában végeztem. - Jól beszél – ezt elismerte  -, de a nyelvtant nem ismeri, a régmúltat sem tudja használni. Simán megbuktatják. Így nem megyünk semmire. Szorgalmasabbnak kell lennie.

Azt feleltem, hogy úgy lesz.  És szorgalmas is voltam, még a villamoson is tankönyvvel utaztam. 

- Az sem tragédia, ha elsőre nem sikerül – mondtam egyszer neki.

- De igen – emelte fel a hangját Hanft úr. Nyugdíjas volt, de mindig öltönyben és nyakkendőben fogadott, teával és keksszel kínált.  Angolosan. Sokszor járt Londonban, fényképeket is mutatott, amint egy fiatal házaspárral a nevezetesség előtt pózol. – Minden bukás csalódás és minden csalódás rombolja az önbizalmát.

- Mit fognak kérdezni a vizsgán? – kérdeztem.

- A szóbelin fingatják majd, mert fiatal – felelte. Nem szokott ilyen szavakat használni, de nyilván rám akart ijeszteni.

Az írásbelim jól sikerült, következett a szóbeli. A bizottság elnöke egy idős tanárnő volt, alaposan végigmért, aztán feltett egy kérdést.

- Képzelje azt, hogy nő, és mesélje el, reggel mit csinál a fürdőszobában. Smink, öltözködés, minden, ami csak eszébe jut.

Micsoda rosszindulat, gondoltam. Ott ültem öltönyben, nyakkendőben és semmi sem jutott eszembe.

- Nem tudom elképzelni, mit csinálhat egy nő a fürdőszobában  – igyekeztem menekülőutat keresni.

- Ez a feladat, Odze – felelte a tanárnő szigorúan. 

- Majd eljövök legközelebb, ha majd tisztességesen bánnak velem – mondtam, felálltam és kimentem a teremből. Hogy Hanft úrnak mit hazudok, azt még nem tudtam. Mögöttem nyílt a terem ajtaja, a tanárnő jött ki a folyosóra és utánam kiáltott.

- Odze, jöjjön vissza!

Megálltam, ott álltunk szemtől szemben.

- A maga édesapja az Odze Bandi?

- Igen – feleltem.

- A legkedvesebb tanítványom volt. Nálam vizsgázott tíz éve, mielőtt Indiába mentek. Na, visszajön?