2020. december 23., szerda

Életem 50.:VIII: Vezettem Pekingben


Ott minden másképpen van. A kínai KRESZ-ben ugyan számos szabályt rögzítettek (többek között azt is, hogy vezetés közben fogni kell a kormányt és ehhez hasonlók), ám a vezetői magatartás lényegében a kerékpár-kultúrára épül, az évtizedek során megsokszorozódott városi forgalom öntörvényű és önszerveződő. Nem divat sem az irányjelző, sem a visszapillantó tükör (a nők kizárólag sminkjük ellenőrzésére használják, ám csakis menet közben), nem néznek hátra és nem néznek oldalt sem, csak előre néznek, elvégre az a fontos, ami az ember előtt történik.  Kanyarodásnál arra ügyelnek, hogy minél nagyobb legyen a forduló íve, minél több sávot kössön le és minél több járművet akadályozzanak a haladásban. A sebesség relatív, leglassabban a legbelső sávon kell haladni, egyenes haladás esetén kötelező az irányjelzés.  Ha kanyarodunk, úgyis észreveszik a többiek.  Nincs jobbkéz-szabály, nem számítanak a sávfestések, nem érdekli őket a menetirány, ha éppen van egy kis hely, elindulnak, ha kell, szemben a forgalommal, azután csak lesz valami. Mindenki arra megy, amerre a legrövidebb és végül is lenne ennek egy természetes bája, ha a forgalom éjjel-nappal éppenséggel nem lenne olyan hatalmas, amilyen. Ugyanakkor nagyon szigorú büntetés vár azokra, akik gyalogost vagy kerékpárost gázolnak, ilyen esetekben a gépkocsivezetőtől akár egy életre is elvehetik a jogosítványát, aki ezért aztán kénytelen lesz a pekingi használtirat-piacon újat vásárolni magának. A kerékpárokon nincs sem világítás, sem prizma, mert a használata túl bonyolult lenne a helyieknek. Nem érdekli a biciklistát, hogy őt látják-e vagy sem, ő sem nagyon nézelődik, keresi a legrövidebb utat és kész. Ha piroson kell átmenni, átmegy, ha éppen zöld a lámpa, akkor azért egy kicsit tépelődik előtte. Nem fékez, inkább kerül, ha már kerülni sem lehet, akkor lepattan a nyeregből és várja, hogy a helyzet kitisztuljon. A helyzet persze nem tisztul ki, tehát indul tovább.

Nincs átkiabálás, nincs mutogatás, ha egy-egy külföldi mégis ilyesmire ragadtatja magát, a kínaiak felveszik a nem-értem-miről-beszélsz nézésüket. De legalább kiszámíthatóak: biztos, hogy senki sem ad előnyt, senki sem figyel, senki sincs tekintettel a másikra, ők a közlekedés többi résztvevőjét akadálynak tekintik, akiket saját haladásuk érdekében le kell győzniük. Ha valaki ki akar fordulni egy mellékútról a zsúfolt főútvonalra, az habozás nélkül kifordul, ha valaki az autópálya legbelső sávjában húz kétszázzal, de megszólal a telefonja, azonnal a fékre lép és lelassít hatvanra. A vakmerő biciklisták Peking széles útjain áramló hatalmas forgalomban az araszoló autó- és autóbuszsorok között kacsáznak, a nyeregben ülők tekerés közben újságot olvasnak, telefonálnak, esetleg szarufésűjüket halásszák elő a farzsebükből, közöttük a hatalmas rakományt szállító triciklik állhatatosan nyomulnak a szűk résekbe. Na és ott vannak a gyalogosok, akik nem akkor indulnak keresztbe a tizenkét sávos úton, amikor éppen nem jön autó, hiszen autó mindig jön, tehát nem érdemes várni, hanem egyszerűen nekilódulnak. Gyerünk, gondolják, és elindulnak. Egész családok, nagymama a cekkerrel, nagypapa mankóval, apuka, anyuka karonülő gyerekkel, láncba fejlődve.

 És átérnek.

 

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése