Van tökéletes gyerek? Sokszor mondják a szülők,
hogy a gyermekük tökéletes, és vannak szülők, akik el is hiszik. A szemükfénye.
Így beszélnek róla. Így beszéltek rólam
is. De aztán, ha baj van, akkor a gyerek már nem tökéletes és nem is a szemük
fénye. Én biztosan nem tartoztam a tökéletes gyerekek közé. Nem voltam szorgalmas, nem szerettem tanulni. Ráadásul
már kiskoromban felfedezték, hogy dadogok, amiért az iskolában sokat gúnyoltak.
-Ne is törődj vele – mondta anya, de én törődtem. Ez nem
olyasmi, amivel lehet csak úgy nem-törődni. Túlélni.
Mindig erre gondoltam. Csak túlélni. Szüleim
mindenféle dologgal kísérleteztek, gyógytornára
jártam, metronómra énekeltem, légzésgyakorlatokat végeztem. Semmi. Újra
a metronóm. Abban hittek.
-Mi legyen vele? – kérdezte apám.
-Vigyük orvoshoz – javasolta anyám.Gyalog
mentünk fel a második emeletre, mert nem működött a lift. Apa is jött velünk. Ültünk egy folyosón, nem
is szóltunk egymáshoz. Sokat kellett várni, nekem meg semmi kedvem sem volt az
egészhez. Izzadt a tenyerem, fájt a fejem. Fiatal, kedves orvos várt. A logopédus. Leültetett
magával szemben, a szemembe nézett, aztán felolvastatta velem Arany János Családi
kör című versét. Szerettem ezt a verset, Este van, este van, hibátlanul elmondtam, egyszer sem akadtam meg.
A logopédus elvette tőlem a könyvet, barátságosan megölelt, aztán kikísért.
-A
gyereknek semmi baja sincs – mondta anyáméknak és barátságosan megveregette a
vállam. Apa
egy borítékot csúsztatott a fiatal orvos zsebébe. Elköszöntem tőle, aztán
elindultunk haza.
-Ez
jellemző rád – mondta anya mérgesen, amikor a földszintre értünk. – Még dadogni
sem tudsz rendesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése