Életem 50.VI: Japán rendőr

Még Tokió belvárosában is igen ritkán találkozhat az idegen angol nyelvű feliratokkal. Néhány nap elteltével már meglehetősen magabiztosan mozogtam a szállodám környékén, a Kyo-bashi negyed Chuo-dori alnegyedében, sőt, egy alkalommal már jó helyen szálltam le a földalattiról is, amikor a Ginza központjába igyekeztem. Aztán egy pillanatnyi figyelmetlenség és megtörtént a baj: rossz mozgólépcsőn hagytam el egy hatalmas aluljárót és már fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok. Néhány percig megpróbáltam tájékozódni, azután beláttam, hogy a helyzetem reménytelen. Egy rendőrt szólítottam meg.
    -Szumi maszen, Chuo-dóri va doko deszka?
    Pillanatnyi sikeremet, amit a teljes kérdőmondat kimondása (Elnézést kérek, hol van a Chuo-dóri?) jelentett, azonnal eloszlatta a rendőr tekintete. Úgy nézett rám, mintha névnapi ünnepségre hívtam volna a hollóházi kultúrházba.
    -Á – ennyit mondott, körülbelül azzal a hangerővel, mintha napok óta most eresztette volna ki először a levegőt a tüdejéből. Majd előkapta a rövidhullámú beszélőkéjét és hosszasan társalgott valakivel. A párbeszédet hallgatások szakították meg, időnként pedig annyit mondott:

    -Haj.
    Ez körülbelül megfelel az igen/nem, a hideg/meleg, a tűz/víz, a férfi/nő és a közel/távol szópáraknak. Ezt mondja egy japán, ha ért valamit és ugyanezt mondja, ha nem ért semmit, valamint ezt mondja, ha már órák óta süket a telefonkészüléke. Aztán befejezte a beszélgetést és mondott egy mondatot, ami szerény nyelvtudásom és a társalgási szótár alapján körülbelül azt véltem hallani, mintha egy sintóista szentély nyitvatartásáról tájékoztatna. Mindenesetre vártam, hogy mi történik. De nem történt semmi. A japán gondolkodásmódot jól ismerő tokiói barátaim elmondták: a rendőr vagy abban bízott, hogy ráunok a várakozásra és máshoz fordulok tanácsért, vagy abban, hogy eszembe jut az, amiről őneki egészen addig és azt követően sem volt fogalma. A japánok ugyanis nem szívesen vállalják egy idegen útbaigazításával járó felelősségét, sőt, ez kifejezetten nehezükre esik, nem is szoktak hozzá az útbaigazításhoz. Tisztességes állampolgár ugyanis tudja, hogy honnan jön vagy hová megy és nem zaklatja ilyesmivel a közszolgálatot teljesítő városi alkalmazottat. Hosszú ideig álltunk így egymással szemben, amíg végül arra hajtott egy rendőrautó. Lassan haladt, mint a rendőrautók, amikor a benne ülőknek semmi dolguk, meg is álltak mellettünk. Az én rendőröm hosszú beszélgetést folytatott a kormánynál ülő kollégájával, aki a kapott tájékoztatást továbbadta az autó további utasainak.
    -Eigo no hanaszeru hito o jonde kudaszaj – útikönyvem szerint ez azt jelenti, hogy talán egy angol nyelvet beszélő valakire lenne szükségem.
    A rendőr felemelt tenyerével kérte, hogy hallgassak el, mert most ők beszélnek. Tudjam, mi a jó modor, ha már ilyen bajba kevertem magam. Mintegy negyedórás társalgás után kiszállt az egyik rendőr a kocsiból, megigazította a sapkáját, amúgy hibátlan uniformisán kisimította a ráncokat, vízszintesen felemelte a karját, mint Toyama admirális, amikor az amerikaiak ellen adta meg a parancsot a támadásra, nagy levegőt vett és azt mondta:
    -Masszugu – ami annyit jelent: egyenesen.
    Udvariasan megköszöntem a tájékoztatást (arigato gozai masz),és elindultam a kijelölt irányba.
    Öt perc múlva a Chu-dóri-n sétáltam.
    Akkor meg mi volt ez a nagy izgalom?