Előszavak az életrajzomhoz, amit nem írok meg - X. Írás és más dolgok

Nem úgy van, hogy író akartam lenni, ez már gyerekkoromban eldőlt, egyszerűen az lettem, ezt igazolják az Első Írott Emlékek hat-hét éves koromból. Bármit, bárhol, bármiről. Csak írni. Ez volt a legkedvesebb időtöltésem. És ez nem is változott. Történeteket írni. Hogyan jönnek a történetek? Maguktól. Hallok valamit, beszélgetek valakivel, elképzelem, hogy hallok valamit, elképzelem, hogy beszélgetek valakivel, képek jelennek meg, hangokat hallok, fantázia, ezt szokták mondani, gyerekkoromban azt mondták, füllent, később, enyhébben, konfabulál, hogyan csináljunk megtörténteket a meg-nem-történtekből és a soha-meg-nem-történhetettekből, fantázia, képzelőerő és egy kis varázslat, hogy a megfelelő pillanatban írjam le. Nem hamarabb, amikor még éretlen a gondolat és nem is később, amikor már nem érdekes, amikor már más foglalkoztat, ma már nem számít, keverem a valóságot a képzeletemmel és ez a legjobb az egészben. 

          Az első írások persze, kézzel, átmásolva, javítva, másolva, újraírva, azután végre géppel. Erika. Fogalom volt. Amikor legjobban ment az írás, akkor kellett benne szalagot cserélni. Hogyan-maszatoljuk-össze-magunkat. Nem szeretek újraírni, nem nagyon van türelmem újraolvasni, amit írtam, elégedetlen vagyok, aztán erőt veszek magamon, mégis elolvasom. Rossz olvasó vagyok. Nem eléggé alapos. Másképpen is olvasok, mint egy nem-író. Szeretek többször is elolvasni egy könyvet, mindig más szempontból.

          Pedig olvasni mindig kell, az olvasás is olyasféle kiszakadás a valóságból, mint az írás. Majdnem. És mindent élvezettel kell olvasni. Mindent, amit csak lehet, a házirendtől és a vasúti menetrend függelékétől kezdve a Thibault-családig, az Ulysses-től Kipling naplójáig és Ady Endre publicisztikájáig, mindent. Biztos sok írónak nincs szüksége rá, nekem szükségem volt rá. Amikor először olvastam Thomas Mannt, arra gondoltam, így kell írni. Később úgy olvastam, hogy így úgysem lehet írni, akkor meg minek. Még később már élveztem, ahogyan Thomas Mann írt, én meg majd másképpen írok, mondtam magamnak. Hallgatni kell másokra, lehet, hogy okos dolgokat mondanak. Nem kell mindent megfogadni, van az emberben egy ösztönös szégyenérzet, amiért más jobban tud valamit, azt kell leküzdeni. Érettség kell ehhez is, mint sok minden máshoz. Látni, hogy a dolgok az életben okkal történtek, hogy az, amit valamikor véletlennek tartottam, egy jel volt, előjáték ahhoz, ami később történt, és annak is oka volt, hogy úgy és akkor történt. Ha rossz dolog történt velem, hajlamos voltam szerencsétlenségnek tartani, pedig az okulás milyen fontos, abban is meg meg kell találni a gyönyörűséget, hiszen ahány ember, annyi élet, ahány élet, annyi értelem, és ahány értelem, annyi keresés, arasznyi az a földzug is, ahol élünk, arasznyi csak a legtovább fennmaradó hírnév is, ezt írta Marcus Aurelius, akinek írásai fölött szívesen moralizáltam, máskor meg azt gondoltam, hogy könnyű moralizálni, amikor az ember éppenséggel római császár.

            Az írás egy külön szoba az életben, ahová csak az író léphet be. Akkor megszűnik a világ, ott az író egyedül van. Ott lehet önmaga. Akkor minden más csak értelmetlen összevisszaság,  csak ez az egy marad. És ezek az élet igazi pillanatai.  Semmi más nem számít, sem szerelem, sem család, sem pénz.

            Fontos a siker? Fontos. Még fontosabb, hogy azt érezzem, jól írtam meg valamit, és az is fontos, hogy tudjam, mikor van kész. Hogy már ne érezzek kísértést, hogy tovább írjam.  Hogy melyik az utolsó szó, amit még javítok. Hogy pont jó legyen.

            Aztán a nagy kihívások. A siker és a csalódás. Törvényszerű részei az írói életnek, egyiktől sem kell félni, és egyikben sem kell hinni.  A siker ajándék, a jól végzett munka jutalma, amit vagy megkap az író, vagy nem, nem lehet számon kérni. Vannak, én úgy hívom, „válságos napok”, amikor nem megy az írás. Úgy érzem, vége. Többé nem leszek író. Nincs arra biztosíték, hogy a képességem kitart egy életen át. Aztán visszajön a képesség,  de nem az ihlet jön meg, hanem a kitartás és a megszállottság hozza meg az eredményét. Kurvára kell ám nyomni néha, ezt Esterházy mondta egyszer, talán viccesen, de közben, ahogy ő tudta csak, komolyan. Nem egyszerű munka, az író a testét-lelkét feláldozza érte. Nincs munkaidő, nincs hétvége, nincs szabadság. Cserébe ott van az a szoba. A saját szobája.

          Régen nem szerettem, ha a társaságomban más írókat dicsértek, ma már nem így vagyok ezzel. Grecsó, Vámos, Esterházy, Spiró, Korniss, Lengyel - őket személyesen, de a többiek is, szerencsére sokan, csupa kíváló író.                                       Kortársaim. Milyen jó.