Előszavak az életrajzomhoz, amit nem írok meg - XII. Az Akadémiáról a Bem rakpartra

1992-ben éppen akadémiai sajtófőnöki pályafutásom csúcsán voltam, amikor valahogy ráuntam. Jól haladt az arculatépítés, az akkoriban átalakuló médiában sikerült sok szakértőnket elhelyezni, népszerűsíteni azt az intézményt, amit sokan egyáltalán nem ismertek az országban, vagy elvont tudáskodásnak tartották mindazt, ami a budapesti székházban és a kutatóintézeti hálózatban történik. Kíváló vezetőim voltak, Berend T. után Kosáry az elnök, Láng István a főtitkár, Csurgay Árpád főtitkár-helyettes, minden támogatást megkaptam tőlük, amit csak akartam. Akkor jött a ráunás. Ez jellemző rám, amikor valami elkezd jól menni, vagy éppen nem akar menni. A ráunás után azonban mindig jön a hogyan-tovább? érzés. Éppen ebben a hogyan-tovább? hangulatomban voltam, amikor az Akadémia utcában összefutottam Gulyás Andrással, régi barátommal, aki akkor a Külügyminisztérium sajtó-főosztályának vezetője volt. Különös év volt az az 1992, már semmi sem volt a régi, de még semmi sem volt igazán új, zavaros átmenetek uralták a közéletet, ki hová tartozik és ki minek tartja magát? Demokrata? Szoci? Reformszoci? Visszavágyódó szoci? Lelke-mélyén-komcsi? Liberális? Konzervatív? Centrista. Ezekről a dolgokról beszélgettünk ott, az Akadémia utca sarkán. 

    -Nem akarnál a külügyben dolgozni? - kérdezte.

    -Nem - feleltem. 

Akkoriban jelent meg ez a novelláskötetem, a következő már a nyomdában volt, azt gondoltam, nehezen tudnék beilleszkedni  a külügy merev és bürokratikus szervezetébe.  

     Gulyás néhány nappal később újra felhívott, azért adjál be egy életrajzot. Persze, feleltem, de végül nem adtam be. Sokkal inkább vonzott a politikai újságírás, vagy a Rádió. Az lett volna az igazi. Voltak már rádiós ismerőseim, mind okos és szellemes emberek voltak, azt el tudtam volna képzelni.  Aztán megint eltelt néhány hét és felhívott Peisch Sándor külügyi helyettes államtitkár, aki addig csak az írásaimból ismert és egyszer, még a nyolcvanas években egy repülőjáraton utaztunk Frankfurtból Budapestre. Később jó barátok lettünk, még két évig, a londoni kiküldetésem kezdetéig jól is dolgoztunk együtt. 

    -Hallom, nem akarsz a külügybe jönni - mondta. - Pedig találtunk neked egy jó kis helyet.