Előszavak a meg nem írt életrajzomhoz - VIII. A legszörnyűbb nap.

A hetvenes évek Ferihegyen. Minden napra emlékszem, de arra a napra örökké emlékezni fogok. Ez minden repülőtéri forgalmista igazi rémálma. Hogy az ő járata zuhan le. Hogy ő látja utoljára azokat az arcokat. Ott áll a gép mellett, amikor elhúzzák a lépcsőt, a légiutaskísérő neki integet utoljára, mielőtt becsukja az ajtót és lehet, hogy csak ötven perc van az életéből.  

            1971. szeptember 16, csütörtök.  Átlagos nap Ferihegyen, a forgalmi irodában. A szolgálatvezető kiosztja a járatokat. MA 110, Kijev, Odze. Papírmunka. Megbeszélés a kapitánnyal és a hajózó szerelővel,  üzemanyagfelvétel, rakodási utasítás, utaslista lezárás. Tu-134-es, HA-LBD,  a pilóták nem szeretik ezt a gépet, sok a gond vele, minden műszak gyanakodott, hogy valami rejtett hibája lehet. A járat késéssel indul, a parancsok már türelmetlen, gyerünk már, induljunk, romlik az időjárás Kijevben, a fedélzeten pártküldöttség, ilyenkor senki sem szereti kését. Minden rendben. Fedélzeti okmányok, utolsó utaslétszám-ellenőrzés, mehetünk. Jó utat. Mindig ezt mondjuk.  Már az ajtóban állok, Kati, az egyik légiutaskísérő néhány szót vált velem.

-Megkaptam az új autómat  - mondja. - Jössz velem  délután néhány kört?

-Persze  - felelem. Megszorítja a kezemet, lejövök a lépcsőn. Egy utolsó pillantás. Becsukja az ajtót. A lépcsőt elhúzzák, a hajtóművek indulnak, a gép felszáll. Néztem, amint emelkedik, behúzza a futókat, gyönyörű balkanyar. Szerettem ezt a látványt, az elszakadást a földtől. Szabályszerűen bekönyveltem az indulási adatokat, volt egy kis időm a következő járatig, cigaretta, aztán egyszer csak egy érzés a gyomromban, hogy valami nincs rendben, valami nem úgy alakul a világban, ahogyan kellene, nézem a telexgépet, Kijevből sem telex, sem érkezési üzenet, de hát a szovjetek soha nem telexeztek azonnal, sőt, sokszor nem is írtak egyáltalán, felhívom a diszpécsereket, biztosan leszállt, nyugtat meg Palics, a szolgálatvezető.

Aztán egyszercsak süketek lettek a telefonok, hírzárlatot rendeltek el, a forgalmiba pedig bejött egy férfi sötét öltönyben, az arca csupa ránc, közel hajolt hozzám, odavan a Kijev, ezt mondta, vagy inkább csak suttogta,  elvitte magával a terhelési lapokat, mert a biztosító figyel arra, hogy az adatok megfeleljenek a szabályoknak, remélem, nem rontottad el. Én is reméltem, közben az ablakon át a leszállópályát figyeltem, hátha mégis megjelenik, aztán felmentem a diszpécserekhez, igyunk valamit, végül nem ittunk semmit, mindenki meghalt, mindenki. Mondják, hogy folyamatosan romlott az időjárás, kétszer is megkísérelték a leszállást, aztán beigazolódott a műszakiak összes aggodalma, ezer méter magasan leálltak a hajtóművek. Vajon miért nem fordultak vissza még időben,  persze, ez volt a kérdés, utólag innen, egy budapesti irodából könnyű kérdéseket feltenni, és jogos is lehet minden kérdés, de hát nem mi voltunk ott a pilótafülkében, ahol egy pillanat alatt dönteni kellett, ott, ahol minden, minden más, mások a zajok, mások a fények, mások a lehetőségek.

Ötven perc lett volna az út Kijevig.

"A repülés feltalálása semmiség. Repülőt építeni, az már valami. A repülés: az minden." - Otto Lilienthal.