Előszavak egy életrajzhoz: XI. Apa

Apát mindig nagyon szerettem. Nem is apának hívtam, hanem egyszerűen így: Bandi, gyerekkoromtól így volt természetes. Harminc éves voltam, ő hatvan,  amikor otthon rosszul lett. Másnap a Kútvölgyiben a főorvos behívott magához az irodájába és természetes egyszerűséggel csak annyit mondott, egy hónapja van hátra. Ez a dolog elhatalmasodott. Nehéz az ilyesmit felfogni. Majdnem lehetetlen, mégis fel kell fogni, mert van ilyen betegség, és azt is fel kell fogni, hogy nem tudnak rajta segíteni. Ültem a folyosón, a kórterem előtt, néztem, ahogy komoly arccal jönnek-mennek az orvosok, és ezek a szavak voltak a fejemben. Nem tudnak segíteni.  Nem mondtuk meg apának, sem én, sem az orvosok, azt mondtuk, kivizsgálás, és ha jobban lesz, majd hazajöhet, néha még egy-egy hamis mosollyal biztatták is, de én úgy éreztem, hogy tudja és az életben való természetes hit helyett ő már a halálnak való megadást választotta. Minden nap meglátogattam, ültem az ágyánál, ezek a látogatások minden értelem és hit nélküliek voltak, csak azért mentem, hogy lássam, amíg életben van, mert lesz majd egy nap, amikor már nem fogom látni. Már nem is beszélgettünk, csak ültem. Vidámkodtam, meg régi, közös történeteket meséltem meccsekről meg gombfociról, de közben éreztem, hogy felesleges vidámkodni és ezt ő pontosan tudja. Nem is akarta, hogy látogassam, mert nem szerette, a betegnek látom. Az éjjeliszekrényén az órája, amit már nem nézett, mert az időnek nem volt jelentősége, egy kis, tranzisztoros rádió, amit már nem hallgatott,  mert már a híreknek sem volt jelentőségük. Otthagyott ebéd, kávéscsésze. Szobatársa is csendben feküdt, őt nem látogatta senki, én köszöntem neki, ő visszaköszönt, amikor eljöttem, jobbulást kívántam neki, pedig tudtam, hogy nem lesz jobbulása.

    Bandi szerette, hogy író vagyok, sokat beszélgettünk tehetségről és kitartásról, szerencsés korban éltem, nincs háború, nem kell félnem, amiért zsidó vagyok. Harminc éves voltam, tudtam, hogy nem vagyok zseni, alapvetően közepes képességeimmel igyekeztem jól együtt élni. Akkor már egyedül laktam, volt egy kis lakásom a Mártonhegyi úton, néha meglátogatott, csak úgy, kiültünk a kis erkélyre, volt ott két vászonszék, cigarettáztunk, ha szereztem Lucky Strike-ot, a régi kedvencét, akkor azt szívtuk. Apával mindig lehetett beszélgetni. A beszélgetés a semmittevés legkellemesebb formája.

    Soha nem panaszkodott, úgy gondolta, hogy végül is szerencsés volt, az élet sok mindent megadott neki, mindig azt mondta, nem kell örökké mérlegelni jó és rossz között. Megöregedett, és tudta, hogy most már sok jót nem hoz neki az élet.

    Néztem őt a kórházi ágyon. Már alig volt élet benne. Tudtam, hogy már soha többé nem fogunk beszélgetni. Néha még eszébe jutott valami, összefüggéstelenül kérdezett ezt-azt, de már nem hallotta a választ. Aztán egyszer csak felém fordult. Tisztán beszélt, mint régen.

    -Most már csak várunk, jó?

    Igen, feleltem.